kaskötő István
A harmadik felvonás
3. rész
1945.
Május volt, napsütés. Béke volt a nagy háború után. Még volt a nincs, éhség is, meg vetkőztetés. De béke volt. A félelem már enyhébb, emberi formát öltött. Már nem a belövéstől, a magasban zúgó gépektől, már csak az emberektől féltek az emberek. Ha jól meggondoljuk ez már haladás volt.
A kölyök koszos volt, rongyok takarták vézna testét, lába térdig mezítelen. A templom oldalában kucorgott a napon. Két karjával ölelte át a térdét, feje lehajtva, ébren aludt.
Valamikor, nem is olyan régen a templom körül ápolt kis park volt, gondozott virágágyás, meg zöld pázsit. Nem csupán a késedelmes tavasz miatt, de a város felett elvonult pusztítás nyomán is, valami reménytelenül kopár benyomást keltett most, senki sem ásta fel a földet a palántákat várva, a letaposott bukszus alig-alig zöldellt, úgy nézett ki, mintha egy század katona vonult volna rajta keresztül. Ami nem is olyan lehetetlen.
A rendőr a csapzott bokor mögött guggolt és leste a mozdulatlan rongycsomót. Várt. Mozdul-e? Talán nem is él, gondolta, az lenne a legjobb megoldás mindenki számára. Már vagy két hete is van, hogy a piaci kofák először kezdtek panaszkodni a csavargó kölyökre. Ott lődörög a Lehel piac környéken nap, mint nap és bármennyire is vigyáznak, lop. Ügyes és gyors. Nem mintha olyan sok lopnivaló volna, de talán éppen azért.
***
fetykó judit
Epreskert
3. fejezet
Erzsike tányért rak az asztalra, s míg eligazítja az evőeszközt, eszébe jut a hajdani határ képe. Nincs az messze innen, úton alig negyven kilométer, madártávlatban annyi sem. Emlékeiben látja a búzamező sárguló-barnuló ringását, ahogy a szél végigsimítja az érő kalászokat, a két falu határa közt lévő nyáron is vizes árok partján az óriási fát, amit egyesek Rákóczi fájának emlegetnek. Érő élet, mezőszag, a tengeri zöldülő leveleinek suhogása.
Kint feltámad a szél, megmozdítja a függönyt, a konyhán végigfut a meleg nyári huzat, az asszony sóhajtva visszatér a jelenbe. Megigazítja magán az elmaradhatatlan kötényt, aztán mégis úgy dönt, hogy leveszi. Vasárnap van, legalább ilyenkor ne üljön kötőben az asztalnál. Vizet önt a lavórba, mert hallja a kapu nyitódását, s tudja, hogy férje első dolga, hogy lemossa magáról az izzadtságot, tiszta inget vegyen, mert addig nem ül asztalhoz, míg rajta van a munka szaga. Ezek a szokások erősen megmaradtak, megkövetelik maguktól, még akkor is, ha senkit nem várnak. Így volt ez valamikor aratáskor, munka után, pihenés, lefekvés előtt tisztára mosták magukat, addig nem mentek enni, vagy aludni.
A férfi széles mozdulatokkal mossa magát, veri a vizet hatalmas mellkasára. Mikor készen van, az asszony egy csuporból vizet önt a kezébe és lemossa a gyerek arcáról a port, megigazítja a saját haját, tölt egy pohár bort a férfinak, aztán asztalhoz ülnek.
Forró húsleves-illat tölti be a konyhát, a férfi csípős paprikát tesz a tányérjába, a sárga zsírkarikák ragyogását felélénkíti a paprikadarab piros színe. Berti kevergeti a levest, az asszony úgy tesz, mintha sót tenne a gyerek levesébe, s arra bíztatja, hogy keverje el. Kata kelletlenül pancsol a levesben a kanalával, de aztán, ahogy hűl az étel, enni kezd. Az asszony néha feláll, a sütőben lévő húst figyeli, hogy épp jó legyen, mire a leves után fel kell tenni az asztalra. Néha sóhajt egyet, aztán csak kimondja, ami a szívét nyomja.
— Ma van a perbenyiki búcsú.
***
polgár andrás
Kijevi jércemell
Reggel hét óra volt. Gondosan borotválkozott. Élete pontos napirendjét sohasem adta fel; minden nap ugyanabban a percben kelt, tisztálkodott, reggelizett, összekészítette iratait, cetlijeit és azokat a feljegyzéseket, amelyek éjszaka jutottak eszébe, s amelyeket félálomban jegyzett fel. Amióta az eszét tudta, mindig dolgozott. Mára tizennyolc forgatókönyve és három filmterve hevert a fiókban, a megvalósítás halvány reménye nélkül.
Tánya még aludt. Hatalmas, jó illatú nő volt, kitöltötte a dupla ágyat, bal lába kilógott a paplan alól. Körmét ezüst lakkal fedte, „az ezüst a színem!” mondta sokszor, jelentőségteljesen. Férje értette a célzást, Moszkvában is értette, 1988-ban, a Művészetek Házában, megismerkedésükkor, és azóta is érti. Apró nyaklánc, fülbevaló, gyűrű, bokalánc. Láncocska. A terebélyes ukrán lány beköltözött a szívébe, az agyába, a zsigereibe.
Abban az évben, társrendezésben készített egy elképesztően unalmas szovjet-magyar filmet; társrendezője gyűlölte és pocskondiázta, íróját nem különben a szovjet társíró. Örökösen panaszkodtak a magyarokra, ezeknek semmi se jó, fumigálják a történetet, kihúznának mondatokat, konfliktusokat, lecsupaszítanák a filmet, összecsapják a forgatást.
***
t.ágoston lászló
Eltékozolt évek
Csak ült a szobájában, és nézte az üres rajzállványt. Máskor is megtörtént ez vele, hiszen világéletében úgy szeretett dolgozni, hogy először maga elé képzelte a már kész épületet kerítéssel, parkkal, a teljes környezettel, és ebből bontotta le a részleteket. Most azonban nem volt papír a rajztáblán. Minek is lett volna? Senkitől se kapott megrendelést, és a feje is olyan üres volt, mint a kifüstölt méhkas. Nézte az állvány padlóba gyökerezett lábait, és kesernyésen elmosolyodott. Gyantaszagot érzett, a frissen gyalult fenyő édeskés gyantaszagát. Aztán meg a halottasház illatemlékei kavarodtak föl benne. Kesernyés krizantémok, gyertyák, művirág koszorúk, dohos gyászdrapériák... A koporsóban apja kisimult arcát látta.
Mióta minden nappal közelebb jutott az ötvenedik évéhez, gyakran gondolt a halálra. Nem dacosan, lázadozva, mint a húszévesek, nem is megfáradt bölcsességgel, mint az aggastyánok, inkább valamiféle gyermeki kíváncsisággal. Annyi mindent kipróbált már életében, annyi kudarcot kellett bezsebelnie, hogy ettől várta élete nagy kalandját, mely egy olyan világba röpíti, ahol számára is terem valamiféle babér. Nem tudta szavakba önteni, mit is vár ettől az átváltozástól, azt se tudta, mi lesz majd azután, csak a zsigereiben érezte, hogy valaminek történnie kell, hiszen az nem lehet, hogy ennyi felhalmozott energia semmivé váljon. Az apja, nagyapja életére gondolt. Egyikük se érhette el, amire vágyott. A többi őséről nem lehettek emlékei, de az biztos, hogy ahány halottat látott, mind kisimult vonásokkal feküdt a koporsóban.
***
kamarás klára
A segély
Juci néni bőven elmúlt nyolcvan. Ki hinné! Ma is egyenes derékkal, emelt fővel jár, mint fiatal korában, mikor a grófi kastélyban szobalányként szolgált. Nem kapott ott munkát akárki. A lányok javát válogatták. Szép tartású, ügyes-kezű legyen, értelmes is, hogy hamar be lehessen tanítani a munkára, viselkedésre. Tohonya, butácska leány még a konyhán se kapott állást, krumplit hámozni.
Jucikának mindig vágott az esze, mint a borotva. Első tanuló volt a kis falusi iskolában. Ha szóba kerül, még ma is minden verset, leckét el tud mondani, ami a régesrégi olvasókönyvében volt. Újat, azóta már nem tanult, de az újságot rendre elolvassa, a politikában naprakész információkkal rendelkezik. A történéseket, persze, a maga szájíze szerint értékeli.
Férje, fiai már elmentek. Egyedül magára számíthat.
Magányos, mint egy tanúfa a határban.
A nyugdíját beosztja, a kis föld utáni kárpótlást megtakarította. Jó lesz az még, hiszen nyolcvan fölött már gondolni kell az elmúlásra is! Lassan egy síremlékre valót is összerakott magának, hogy ha eljön az idő, amikor neki is el kell menni, mint minden halandónak, szép helyen pihenhessen a temetőben.
Csengetnek. Juci néni kinéz a kerítésen át. Két hivatalnokforma áll az ajtó előtt.
– A polgármesteri hivatalból jöttünk – mondja az egyik.
– Nincs nekem ügyem ott. Se hátralékom, se kérvényem nem volt mostanában…
– Jaj, dehogy is! Nem ezért jöttünk. Segélyt hoztunk.
***
bányai tamás
Ingyen szerelem
Calmarius nagy népszerűségnek örvendett Rómában, nemcsak, mert tisztességes római patricius volt, de egy jólmenő üzlet tulajdonosa is. Vállalkozása Amorium néven jegyeztetett be a Római Birodalom irattárában, s amellett, hogy a jeles cég híre szájról-szájra terjedt, hirdetése minden nap megjelent Neoticum révén. Azaz csak a szószátyár Neoticum jelent meg minden nap a Szenátusban, s vitte hírét minden új lánynak, sőt minden új vendégnek is, ami szintén növelte a forgalmat, hiszen, ahol egy neves ember megfordul, onnan már a többi sem hiányozhat.
Amorium a Via Grappián található szórakoztató kombinát volt, ahol rabszolgalányok mellett, Illyriából hozatott hárfaművészek, szerecsen kuruzslók, görög borok és luculluszi lakomák várták a vendégeket. És persze maga Calmarius, aki a boltív alatt fogadta előzékenyen minden látogatóját. Volt ebben némi számítás, lévén, hogy minden kliens más és más anyagi háttérrel rendelkezett, s ennélfogva különböző igényekkel lépett fel. Calmárius már ott, a bejáratnál felmérhette kit, milyen élményben részesítsen, s hogy azt hány sestertiusért szolgáltassák.
Ez talán kapzsiságnak tűnik az egyszerű halandó szemében, ám erről szó sem volt, mint ahogy nem is tartotta senki sem pénzéhes embernek Calmariust. Alapos volt csupán, aki mindig gondosan mérlegelte és pontosan kiszámolta, miért mennyi jár, s ehhez mindig következetesen ragaszkodott. Soha nem csapott be senkit, ám azt sem akarta, hogy netán ő legyen egy esetleges anyagi félreértés szenvedő alanya.
***
