Az enyhet adó

A langyos zápor, vagy a csendesen szemerkélő „égi áldás” lemossa a frisslevelű fákat, bokrokat, a smaragdzöld tavalyi fűszálakat, és a köztük előretörő világosabb ideieket. A fésületlen gyep alá igyekszik most minden aprónép az eső elől: bogarak, hangyák, legyecskék. Különös illatok úsznak a levegőben. A nyújtózó föld illata. Igen, nyújtózik, megmozgatja rögtagjait, ellazítja szárazságban összetapadt szemcséit és illatozik bódulatosan. Az első cseppek szinte azonnal párává válnak. A friss vízgőz kimossa a virágok beszáradt illatát, felkapja és tovalebben vele a gyenge szélben és amerre a szellő viszi, felüdít minden élőlényt, aminek orra van. Egy őz csipeget az erdő szélén. Orrnyílásai sebesen járnak, kapkodva veszi a sokillatú levegőt, szinte orrával figyel, mert a friss, hajtások remek ízét sokszor lehunyt szemmel élvezi. Nem törődik az esővel, egyre csak tépi a friss-zöld hajtásokat. Hirtelen ugrik el a megriadt vad, pedig csak egy őszapó cinege repült az előtte lévő gallyra. A kismadár riadtan néz a tovarohanó után:

- Én nem ezt akartam! Nem tehetek arról, hogy ez a kis hernyó olyan gusztusos. Ha nem röppenek ide, még eltűnik…

Húsz-harminc lépésre egy róka egyenesedik fel. A bokor alatt lapított, onnan leste az őzet. A vékonydongájú kan bambán bámul a tovafutó rőtvad után:

- Pedig megfoghattam volna.- gondolja beképzelten, és nagyot nyel az elfutó, gusztusos combok emlékére, majd vakarózni kezd. Ez a vakarózás nem csupán zavart pótcselekvés, hanem nagyon is hasznos mozdulatsor. Ezt bizonyítja néhány elhasznált bundadarab a levegőben, meg az a tucat bolha, amelyik szintén kényszerű légi útra tért a kapkodó karmok nyomán. A lompos farkú nagyot ásít, majd hirtelen földre lapul, mintha odavágták volna. Lángvörös bundájú csinos rókahölgy érkezik óvakodva a parányi tisztásra. Valószínűleg az őz meleg nyomán futott. Hirtelen rókaszoborrá dermed, mikor meglátja az erőszéli kant. A két róka tétován, meg-megállva lépdel egymás felé, egyre közelebb és közelebb. Orruk olyan gyorsan szimatol, ahogy csak bír, és már szinte összeér. A lesunyt fülek óvatosan emelkednek, a lábak közé húzott farkak lassan lengedezni kezdenek, a résnyire húzott ajkak megnyílnak, és mosolyszerű lihegésbe kezdenek. Először közös szaglálódás, orrbökdösés felszabadult megiramodások, majd hancúrozás, hempergés, fogócskázó vágtatások. Ez már udvarlás a javából, aminek a rókalány igen csak örül.

Zöldkabátos ember engedi vissza óvatosan a félrehúzott gallyat, mosolyog:

- No, majd meglátjuk a szaporulatot! Az a szuka! Annak milyen gyönyörű bundája van! – és saját feleségére gondol, akinek bizony kopottas a kabátja. Régen kapott újat. Mindig a gyerekek az elsők. Hirtelen elhatározással veti fel a fejét: - Hát nem! Most az asszony következik! Pislogni kezd a gondolatra, hogy erre az „oldalbordának” is lesz megjegyeznivalója. Egy egész sor megjegyeznivalója lesz. Leveszi kalapját és belenéz. De a sokatlátott fejfedő nem sugall semmi új gondolatot, hát visszateszi a fejére, és nagyot legyint. Majd eltúlzott óvatossággal rakja egymás után bakancsos lábait. Hogy elterelje gondolatait a kellemetlen témáról a járás gyönyörűségére figyel. Hirtelen egy katicabogár csapódik az arcába.

- Ejnye! – mondja ki hangosan. – Átnedvesedett a szárnyad? No várjcsak itt megszárítkozhatsz! – azzal egy nagyobb levélcsomó alá, száraz helyre segíti a kis lényt, majd merev arccal, fokozott óvatossággal lépdel tovább. Furcsa hangok ütötték meg a fülét. Nem erdőbe illők, emberi hangok. A hangok gazdái nincsenek messze. Az erdész óvatosan lépdel, ügyel minden apró gallyra. Lassan közelíti meg a közkedvelt erőszéli menedéket, de feszült arca egyre jobban felenged, szélcserezte arca mosolyra lágyul.

- Esik még az eső? - kérdi egy incselkedő lányhang.

- Már lassan eláll, de mondd még egyszer azt a szót, hogy ”eső!” – válaszol a fiú.

- Eső!- cupp!- Eső! – cupp-cupp!

- Nocsak!- vigyorog szélesen a zöldkabátos – De hiszen: május van!

Betyáros csáléra csapja kalapját, és szívében régi májusok meleg emlékével halkan továbblépdel a párás, sokillatú erdőben.