17. fejezet
Szótlanul nézték az eléjük táruló csodálatos tájat. Az autó levendulatengerben haladt. Az egyenes szántásokba rendezett színpompás virágmezők egészen a dombok lábáig húzódtak. Élénk színük és sokaságuk a valótlanság érzését keltették. Erőteljes illatuk pillanatok alatt elárasztotta a kocsit. Nem lehetett ellenállni, így a fiatalok megkérték a sofőrt, tartson egy rövid pihenőt.
Phillipe sofőrje, aki hozzá volt szokva ura szokatlan kívánságaihoz, rögtön félrehúzott. Ahogy a kocsi megállt, teljesen megilletődve szálltak ki belőle. A delelőre álló nap vállukra borította vakító sugaraiból szőtt köntösét, a kabócák hangja mintha ritmikus dobogásra késztette volna a földet. A levendula törékeny virágai, egyedülálló színükkel és erőteljes illatukkal, leghűségesebb csodálójuk és védelmezőjük, a nap sugarai alatt, mozdulatlanul kellették magukat. A sötétkék szirmok közül megállás nélkül hallatszott a mély zümmögés. A megrészegedett méhek szorgalmasan dolgoztak.
Auróra lehajolt, hogy e gyönyörűséget megérintse. Mióta maga is alkotott, mindent érintésen keresztül tudott átérezni teljesen, akkor ha a dolgokat megtapinthatta, amikor ujjait mélyen az előtte elterülő virágtengerbe márthatta.
Megsimogatta a virágszirmokat, tenyere megtelt az édes illattal. Elégedett sóhajjal mélyet szippantott a puha levegőből. Dimitrisz zenészlelkével némán, szó nélkül szívta magába a táj szépségét. Auróra mellélépett, illatos tenyerét az övébe csúsztatta, majd állát a férfi vállára ejtve mélyen felsóhajtott.
- Görögország is ilyen? – kérdezte álmodozva.
- Nem, egyáltalán nem hasonlít erre a tájra. Nincsenek levendula mezők, síkságainkon a szárazságtól elkínzott, a szél által furcsa pózba csavart olajfák dacolnak az időjárás viszontagságaival. Tavasszal a kakukkfű lilás virágai öltöztetik ünneplőbe a domboldalakat. Kis csokrokat képeznek, nem ilyen rendszeres távolságra egymástól, mint itt a levendula, hanem véletlenszerűen, játékosan rajzolnak kis halmokat a sziklás oldalakra.
- Meg szeretném ismerni a szülőföldedet.
- Amikor a katonai juntának vége lesz, elviszlek. Meglátod, olyan ország az, mely egyenesen a szívedhez szól. Földjét apáink vére, őseink izzadsága érlelte ilyenné. Minden egyes kő, szikla, népem kemény múltjáról tanúskodik. Te, aki szobrász vagy, egészen oda leszel majd kulturális kincseitől!
Szemében láng gyúlt, ahogy szülőföldjéről beszélt.
***
.
