A KÖLTÕ
Két istenasszony, amidõn születtem,
Vitt hûs berkeidbe, Leto szent fia,
S most, mint örökre vidám grácia,
Szelíd tavaszban lengenek mellettem.
Egyik, kitõl az égi lantot vettem,
Az édesen ömlõ Harmonia;
Másik te vagy csendes Fantázia,
Ki rózsaleplet vígan vonsz felettem.
Amannak oltárt nyögdelõ szelek,
És búsan ömlõ csermely zúgásánál
Echónak ellenében szentelek.
Neked virító bükkjeim sátoránál,
Merengve hallván a Dryasokat,
Fûzök hajadba rózsalombokat.
***
A SONETTO
Hespériának szent virányain
Hallám az ifjút ihletett lantjával,
S boldog leányka mellem szép titkával
Rengék derûlõ kénynek álmain.
Mosolygva leste képem lángjain,
Mint olvad eggyé szívem lágy dalával,
Gyöngén szorított reszketõ karjával,
S lelkét ölelte lelkem ajkain.
Nem bírta többé az égi lángokat
Az elhalandó földi sátorában,
És szétömöltem keble szép honában.
Lantján folyó tûz érte a húrokat,
S édes szelíd dal, mint csókjai valának,
Zengett szerelmünk boldog géniuszának.
***
HOLDHOZ
Istenasszony! felhõd kárpitjában
Sokszor könnyes szemmel néztelek,
Képét láttam arcod súgarában,
Sóhajtási voltak a szelek.
Karjaim kinyíltak, hév keblemre
Hogy szorítsam a szép ideált,
Ah, de halhatatlan gyötrelmemre,
A Hevûlõ megcsalatva állt.
Istenasszony, képed sugarától
Most elvált a kínos ideál,
S képe helyett Evan nektárától
Vígan habzó rózsás kelyhem áll.
Csendes éjjelimnek szent homályán
Szívok lelkesítõ cseppeket,
Istenasszony, fuss az égi pályán!
Nem nézem már sírva képedet.
***
A FANTÁZIA
Boríts el édes álmaiddal,
Szép hölgy, arany Fantázia!
Rengetvén gyönge karjaiddal,
Mint Ámorát Idália.
Bükkjeimnek biztos éjjelében
Érzem balzsamlehelleted,
S a fülmiléknek énekében
Szól hozzám bájos zengzeted.
Kebledben andalogva bírom
Ismét lyánykám szerelmeit,
Kebledben andalogva sírom
Vesztésem néma könnyeit.
Váltó örömnek s fájdalomnak
Igy olvadván érzésiben,
A bánatok kevésbé nyomnak,
S a szûk öröm szentté leszen.
Tekintetem hat a jövõre,
S lehullnak a kék kárpitok,
Merengve néz a múlt idõre,
S újabb lángokra lobbanok.
A szûk jelenlét szétröpíti
Kevés búját örömivel,
Ösvényimet virág teríti,
A balszerencsét szép lepel.
Így él a szilfné fellegében
Rengvén zefír hûs szárnyain,
Leszáll, s szent berkek éjjelében
Kedvesnek olvad karjain.
Így él a lepke rózsaszájjal
Csókolván Flóra kedvesét,
S szerelme ölében égi bájjal
Leéli boldog életét.
***
A DALOS
Csak Lotti bájol engem szép szemével
S ha szenderegve rózsakebliben
Merengek szívem lágy érzésiben,
Ámornak égek én szelíd tüzével.
Zefír, ha a nap süt forró hevével,
Így nyugszik a nyilt rózsa kelyhiben,
Mely a Kegyeknek szent ligetiben
Ingerli a nimfákat kellemével.
Engedd Ámor! így folyni napjaim,
S im lantomat felszentelem nevednek,
Téged fognak csak zengni húrjaim.
Majd Lotti mirtuszágat fon hivednek,
S olvadva szent hevében lágy tüzednek
Megédesíti csókkal dalaim.
***
A KEDVES SÍRJA
Ki sírja ez hûs bükknek éjjelében,
Melyet lengõ fû s kék virág fedez?
O vándor, ûlj le bükkem enyhelyében,
Kedvesnek sírja ez!
Bús könny remeg leányka kék szemedbõl
Ki fogja e könnyût letörleni,
Lágyan ölelvén vissza gyötrelmedbõl
Mint Paphos isteni?
Vándor, ne bánd e könnyet, mely áztatja,
Nem fogja tenni jéggé keblemet,
Csendes keserv csak ami õt fakasztja,
És hív emlékezet!
***
Kölcsey Ferenc nevéről természetesen mindenekelőtt a Himnusz szokott eszünkbe jutni. Ő volt nemzeti himnuszunk szövegének költője. Akik többet tudnak felőle, azoknak az is közismert igazság, hogy Martinovicsék után és Petőfiék fellépte előtt, tehát ama sokszólamú fél évszázadban, a magyar romantika korszakában Kölcseyt tekinthetjük a magyar irodalom politikailag leghaladóbb költőjének. Szerepe legalább annyira beletartozik a kor politikatörténetébe, mint irodalomtörténetébe. De még azt is szokás tudni felőle, hogy a rendszeres magyar irodalmi kritika egyik előkészítője. Tehát az irodalmi főszereplők közé tartozik.
