Nem mindennapi csók ez, lehet, hogy nem is csók, hanem egy mágikus, különleges érintés…
Egy köznapi csók bármily fenséges, (lehet egy csodálatos gyönyör eleje, vége, köztese,) sajna túl egyszerű ahhoz képest, ami e jegyzet legfőbb tárgya. Mert ugye, a mi általunk gyakorolt dolog a szerelem, szeretetet, a tisztelet kifejezésére született társadalmi szokás. Aztán ezt ki-ki, másképpen csinálja. Van, aki csücsörítő vagy félig széttárt ajkakkal gyakorol szívó hatást az erre vállalkozó másik szájra. Más megközelítésben csók az, amikor szánkat erotikus szándékkal valakinek a szájára tapasztjuk. Körülbelül ez a megítélés dívik, mondjuk a világ nagyobbik részén.
De vannak olyan népek, akik összekeverik az orrukat a szájukkal. Bármilyen hihetetlen, de az általunk legjobbnak ítélt csókolózást az orruk összedörzsölésével végzik. Nekünk felfoghatatlan, hogy mi ebben a jó?
Mi úgy véljük, hogy a párkeresésben csak az állatok hagyatkoznak az orrukra. Lehet, hogy belőlünk ezt a civilizáció már kiölte? Pedig a szimatunk ritkán csal meg bennünket, hacsak közbe nem jön egy ismeretlen illatú parfüm.
Lehet, hogy a múzsa csókja ilyen légiesen varázslatos, mint egy illat?
A köznapi csókot úgy tudjuk variálni, hogy néha már eltévedünk az értelmezésében… A csókolgat szót, mondjuk, néha csókdosnak, lazán „csocsi”-nak, „cső”-nek, illetjük szájon, kézen, végig a testen, néha még „disznó” módon, illetlen helyen is. Használjuk köszönésként, ráfogjuk a természeti jelenségekre, pl. a szélre, hogy „arcunkat csókolgatja”, habos süteményt, sőt „Múzsa csókja” néven (feketeribiszke és joghurt-erdei gyümölcs) fagylaltot is elneveztünk róla, de alkoholos turmix / tej, tojáslikőr, vanília fagyi, eper fagyi / is készül ezen a néven, stb.
Bizony, a múzsa csókja nem variálható így, vagy homlokon cuppantja az illetőt vagy nem, de visszaadni sem lehet. Bár vannak kölcsönhatások is. Mégis úgy tűnik, hogy egy és oszthatatlan, az adott csók csak azé, aki kapja, és így tovább…
Ez bizony nem a posztmodern „aktív nyálcsere” vagy a „buja nyelvszopás”, minek szenvedélyes ereje révén az „alsó fehérnemű lyukra szívódik”.
Bár nem mindegy, hogy ki-ki miként, milyen körülmények között kapja. Egy hasonló című filmben a főhős vadul udvarolni kezd a szeszélyes és anyagias, de szerencsére megvesztegethető istennőnek. Annyira nincs ihlete, hogy még az állása is veszélybe kerül. Nem nagyon akarja elhinni, hogy a nő valóban a kilenc múzsa egyike, és Zeusz kilenc lánya közül az egyik most éppen a közelében él. Felesége persze nemsokára gyanakodni kezd, arról nem is beszélve, hogy mások is maguknak követelik a csókszolgáltatást. Ő maga sem vette észre, hogy a nagy kavarodásban Tália helyett Melpomené jött le hozzá az Istenek hegyéről.
A lényeg az, hogy a modern múzsa megkéri az árát; szállást, teljes ellátást, autót sofőrrel, korlátlan telefon használatot és gyengéd odafigyelést igényel.
A múzsa csókja címmel egy irodalmi tévéfilm klasszikus női írónkat, Kaffka Margitot és szerelmét, férjét, Bauer Ervint mutatja be, dramatizált jelenetekbe szőve Kaffka Margit verseit, írásait.
Kaffka múzsája második férje volt, ő bezzeg belekavart néhány kortársa múzsacsókjába. Ez a gyakran csapnivalóan, nagyon feltűnően és ízléstelenül öltözködő nő (fekete slafrok, férfibakancs, mindenféle olcsó csüngők, kalap, stb.) Osváth, Szabó Dezső mellett még Adyt is megszédítette:
„Hiszen jó volt magamban,
Magamért és magammal élni,
De ezt a boldogságot
Olyan jó volna fölcserélni.
Valami furcsa kékkel,
Egy ősi, csak holnap jött mával,
Valami kidacolt, nagy,
Kínra hajló romantikával.
Óh, vágyni hogy szeretnék,
De nem vággyal, aki csak percnyi,
De vággyal, amellyel
Örökig ki lehet telelni.”
( Vágyni hogy szeretnék – 1912)
Az ajánlás: Kaffka Margitnak küldöm, a nagy írónak, félelmetes, de derék embernek, „aki már annyira író, hogy alig látszik nőnek.”
De hogy ki volt ez a bosszantóan okoskodó, egyformán szerető és gyűlölő, meg nem értett költőnő valójában, az sajnos kimarad a filmből. Talán a múzsája tudta, akiről így vall:
„Én reggeli harangszóm,
Szép napos délutánom,
Szelíd, esteli lámpám,
Sűrű csillagos éjem. -
Ó, éjem, égem, kékem,
Te kedves kedvességem!
Csobogó, teli korsóm,
Friss, hajnali harangszóm,
csendes, nyugalmas álmom,
Napfényes délutánom!”
/Litánia - 1916/
No, de ne ragadjunk le Kaffkánál, hiszen alig van ismert költőnk, írónk, akinek múzsája ne tette volna meg kellően a tőle elvárhatót. Hogy mást most ne mondjak, Balassi, a magyar Villon élete csupa szerelmi kaland, csupa múzsacsók. Tudjuk, hogy a szép Sommerné asszonyt „a mezőn összevissza hajszolta” nem sokkal később a hajniki pap leányával történt hasonló eset. A verseiből egy kisebb hárem olvasható ki; „Bebek Juditon kezdve, Morghay Katán, Losonczy Annán, a feleségén, Dobó Krisztinán, Perényi Zsófián, Szárkándi Annán át egészen a bécsi Zsuzsannák, Anna-Máriák és a lengyel citerás lányokig.”
A költő számára az igazi, a múzsák múzsája Losonczy Anna volt. Az iránta lángoló nagy szerelme egész viharos életben elkíséri. Neki köszönhetjük a csodálatos Júlia-versciklust:
„Engemet régolta
sokféle kínokba
tartó én édes szívem,
Hozzád kiált lelkem,
sírván keservesen,
mert gyötrődik sokképpen;
könyörülj már rajtam,
légy kegyelmes hozzám,
ne légy ily kegyetlen!”
Másik kedvencem ebből az időből Csokonai. Senki nem tudja azt, hogy miért választotta éppen Vajda Júliát, ezt a titkot, és a költő lángolását, nem ismerhetjük meg a Lilla-dalok versfüzéréből sem, amelyhez foghatót Balassi óta magyar nyelven nem írtak, azóta is kevesen.
„Esküszöm hószín kezedre,
Rózsaszádra, tűzszemedre,
Hogy te lész csak kedvesem,
Esküszöm, hogy míg csak élek,
Más szerelmet nem cserélek,
Vagy Lilim, vagy – senki sem.”
Júlia kilenc hónapig tudott Lilla maradni, mert nem tudta tartósan kötni magát ahhoz a tetszelgő hiúsághoz, hogy kapta a gyönyörű verseket, de a költő többet volt vándorúton, mint mellette. No, meg „se vagyona, se hivatala, semmije, csak azok a bolondos versezetek. Ki halott már olyat, versekből megélni?”- mondogatta rendre a környezete…
„Egy boldogtalan asszony nyugszik a dunaalmási sírban. Nem lehetetlen, hogy Csokonai szerelmének emléke némileg megszépítette vigasztalan életét. Ezért kérte, hogy halálakor helyezzék mellé a koporsóba a hozzáírt Lilla-verseket, s a búcsúlevelet, melyeket élete végéig őrizgetett.”- írja egy róla szóló tanulmány.
Hát igen, ilyenek voltak a régi múzsák. És még nem is szóltam a legismertebbekről: Kazinczy Török Sophie-jéről, Petőfi Szendrei Júliájáról, Jókai Laborfalvi Rózájáról, Vajda Ginájáról, Ady Lédájáról és Csinszkájáról, Juhász Gyula örök Annájáról, stb.
Ahogy múlik az idő, jönnek újabb költök, újabb hús-vér emberi múzsák férfiak és nők érdemesek és érdemtelenek, de a csókjuk lényege ugyanaz. Az maga az ihlet, egy csodálatos alkotói gyönyör, egy semmihez nem hasonlítható fenséges szerelem különleges pillanata. Valami olyasmi, amit az én múzsám írt az ő múzsájának:
„A te ajkadon lángra lobban,
Az én ajkamon csonkig ég -
Virágméz ízű, valós álom,
Hűvös éjszakai ég.
Édes méreg, ambrózia,
Szomjat oltó nektarin -
Betelni nem tudok vele,
hát töltsd meg újra kelyheim!
Ahogy megérint a bőröd
álomvárba repülök.
Ott vagy te is, mintha várnál,
s én szemedbe szédülök.”
(S.N.Olga: A csók)
A múzsák hintik a költőkre a „szent őrületet”… legalábbis így mondták az antik görögök. A tollforgatók ismerik azt az érzést, amikor az ember farkasszemet néz az üres papírral és semmi, az égvilágon semmi nem jut az eszébe.
„A ritka kegyelmi pillanatban,/ Amikor az alvó agyban egy retesz bekattan,/ Vagy épp hogy kinyílik egy ajtó, s némi fény / Dereng föl az idegdúcok tövén, / Még nem fölismerés, csak ködszitáláshoz hasonló sejtelem, / De máris csalogat és csábít és játszik velem, / Még nem kerek mondat, még csak nem is értelmes szó, / Kimondható, leírható, fölfogható, / De él bennem egy indián nyomolvasó, / S követni kezdem a rejtélyes vad nyomát / Árkon, bokron, bozóton át, / Kockáztatva azt, hogy egy fatörzs mögül / Kilép egy medve és megöl, / Vagy az eget bámulva, ahol egy sas köröz fenn, / A nyakam szegem egy sáros gödörben; / És lidércnyomásba fordul az álom, / Mert megvan, itt van, és mégsem találom. / A fogam vacog, az ajkam remeg, / Hajnali fél ötkor fölébredek - / Egy verssor libeg a nyelvemen, / Amit ki tudja, ki sugallt nekem,/
És amin ronthatok, javíthatok, /Amíg élek és meg nem halok.”
(Orbán Ottó: A múzsa csókja)
Érdemes néhány szót papírra vetni az átértelmezett, elvonatkoztatott múzsáról is. Nos, ez a múzsa látszólag eltárgyiasult jelenség, (így bármi lehet) a csókja mégis azonos az előzőekkel.
Vegyük például a legnépszerűbbet, a Tiszát. Dalolunk is róla, az egyszerű népdalok kristálytiszta, természeti képekben bővelkedő, balladás nyelvén, de megfigyelhetjük a Tisza örök életűségét a költők tucatjánál. Bizony a mi szőke fürtű múzsánk meglehetősen csapodár, és nem mindig a lánglelkű géniuszokat csókolja homlokon!
Van azért érték is elegendő. Pl. Bessenyei György (1746 körül - 1811) A Tiszának reggeli gyönyörűsége című leíró költeménye, vagy Petőfi A Tisza című költeménye, amely Bessenyeihez hasonlóan írja le múzsáját:
„A folyó oly simán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába!”
Ady Endre a Tiszát az ország sötét tudatlanságának, múltba süppedtségének a szimbólumaként énekli meg. A Tisza-parton című versében:
„Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.
Gémes kút, malom alja, fokos,
Sivatag, lárma, durva kezek,
Vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek?”
Juhász Gyulánál a Tisza, mint motívum, számos versében felbukkan, de inkább háttértárgyként. Talán kivétel a forradalmi reményekkel teljes Magyar nyár 1918, amelyben
„A Tisza szinte forr, mint néma katlan,
Mit izzó part ölelget lankadatlan.”
Egy későbbi költő Koncz István verse figyelemreméltó vers. Megérdemelt társként illeszkedik be a magyar irodalom klasszikus Tisza-versei közé, s talán a délvidéki magyar lírának is a legdöbbenetesebb, legmegrázóbb darabja.
„A parton elvirágzott a fűz
s a jegenyenyár, -
apró pelyhe zilálva száll, -
felleg sunyít, a tények lelke a táj.”
Kiemelhető még Cs. Simon István, akitől nem idegen a Tisza mente. A Holt-tiszai sorok az első egyetlen metaforába foglalt láttatása a folyónak, ám a bánsági fogyatkozást, sorvadást mélyen átérző költő látásmódjának nosztalgiától sem mentes tárgylencséjén át:
„Íme gőzölgő hüllő a folyó
törött bordáinál
füzek tapogatóznak
odvas törzsükön
árnyék minden ág
………………………..
Sóba-vízbe közöny
földet túró görcsök
batyuzó telek
kétszeres romok
összegabalyodott utak”
Korántsem teljes felsorolásom, de a Tisza sem a régi már. Vegyszeres szennyezés mérgezi, pusztítja a halak, rákok és kérészek mellett a szőke fürtű múzsát is…
Ezért írhatta ezt Fehér Ferenc a Tiszáról:
„Elmegyek, és nem látom soha talán
lehunyt szemét a töltés ravatalán.”
(Ének a Tiszáról)
Ebben a témabogarászásban találtam egy szupermodern példát is. Érdemes elgondolkodni rajta, hogyan látja egy számítógép ezt a múzsa mítoszt:
„Szinte látom, ahogy a koponyának nevezett házban ( nem túl jó formatervezés egyébként ) pörög az agynak nevezett merevlemeze ( elég kis kapacitású, és akkor a memória IC-jéről még nem is beszéltem) pattognak a partíciók, a szektorok száguldanak, mégsem tud semmi értelmes programot elindítani…
Tudom, hogy tudja, hogy nincs értelme ennek az egésznek, valami mégis hevíti szívnek nevezett processzorát, lassan aggódni kezdek miatta, nehogy összeomoljon az operációs rendszere. Most is a lefagyás tüneteit mutatja, de én tudom, hogy a belső áramköreiben ott cikáz annak a bizonyos lánynak a képe, emléke, virtuális memóriája megpróbál saját cybertért alkotni, s ott az elképzelt vágyak és álmok boldoggá és elégedetté teszik.
Valahol a RAMja legmélyén tudja, hogy hülyeséget csinál, nem szabadna állandóan arra a tüneményre gondolnia, de a rendszer nem engedelmeskedik az észszerű parancsoknak. Hallottam már valamiféle vírusról, amely megtámadja az ember nevű computert, talán vele is ez történt. Úgy tudom a hím egyedeket a női egyedek fertőzik meg, ezzel a vírussal, és van, aki ennek igazán örül. Nem értem mi a jó abban, hogy az illető megbolondul, elveszti kontrollját saját maga felett, a logikai egysége és a processzora közötti kapcsolat hasznavehetetlenné válik, VGA kártyája állandóan annak a női egyednek a képét vetíti a virtuális monitorára.
És az a legszörnyűbb, hogy ez a vírus rezisztens mindenféle vírusölőre. Amennyiben teljesen elterjedt a rendszerben, akkor már nincs menekvés. Furcsa gép az ember, ha megérinti ez a vírus, akkor nemhogy meg akarna szabadulni tőle, inkább vágyik rá, hogy összes alkatrészét, kábelét, IC-jét átjárja.”
***
.
