Erzsike tányért rak az asztalra, s míg eligazítja az evőeszközt, eszébe jut a hajdani határ képe. Nincs az messze innen, úton alig negyven kilométer, madártávlatban annyi sem. Emlékeiben látja a búzamező sárguló-barnuló ringását, ahogy a szél végigsimítja az érő kalászokat, a két falu határa közt lévő nyáron is vizes árok partján az óriási fát, amit egyesek Rákóczi fájának emlegetnek. Érő élet, mezőszag, a tengeri zöldülő leveleinek suhogása.

Kint feltámad a szél, megmozdítja a függönyt, a konyhán végigfut a meleg nyári huzat, az asszony sóhajtva visszatér a jelenbe. Megigazítja magán az elmaradhatatlan kötényt, aztán mégis úgy dönt, hogy leveszi. Vasárnap van, legalább ilyenkor ne üljön kötőben az asztalnál. Vizet önt a lavórba, mert hallja a kapu nyitódását, s tudja, hogy férje első dolga, hogy lemossa magáról az izzadtságot, tiszta inget vegyen, mert addig nem ül asztalhoz, míg rajta van a munka szaga. Ezek a szokások erősen megmaradtak, megkövetelik maguktól, még akkor is, ha senkit nem várnak. Így volt ez valamikor aratáskor, munka után, pihenés, lefekvés előtt tisztára mosták magukat, addig nem mentek enni, vagy aludni.

A férfi széles mozdulatokkal mossa magát, veri a vizet hatalmas mellkasára. Mikor készen van, az asszony egy csuporból vizet önt a kezébe és lemossa a gyerek arcáról s port, megigazítja a saját haját, tölt egy pohár bort a férfinak, aztán asztalhoz ülnek.

Forró húsleves-illat tölti be a konyhát, a férfi csípős paprikát tesz a tányérjába, a sárga zsírkarikák ragyogását felélénkíti a paprikadarab piros színe. Berti kevergeti a levest, az asszony úgy tesz, mintha sót tenne a gyerek levesébe, s arra bíztatja, hogy keverje el. Kata kelletlenül pancsol a levesben a kanalával, de aztán, ahogy hűl az étel, enni kezd. Az asszony néha feláll, a sütőben lévő húst figyeli, hogy épp jó legyen, mire a leves után fel kell tenni az asztalra. Néha sóhajt egyet, aztán csak kimondja, ami a szívét nyomja.

— Ma van a perbenyiki búcsú.

Hosszan hallgatnak.

Ez az ebéd már nem a mai vasárnapi ebéd, hanem a hazai, a búcsúi. Ahogy a tányérban forognak a kanál merítésére a sárga zsírkarikák, úgy távolodnak el a gondolatok a határon túli faluba, a hajdani asztalhoz. Szól a telepes rádióból a zene, húsleves illata száll, könnyű vörösbor zamata keveredik az étel ízéhez, csendülve koccintanak a férfiak a metszett rózsaszínű üvegpoharakkal. Csillan a nyári nap fénye a fehér damasztabroszra tett tányérokon, a komódon nagy csokor rózsa ontja illatát.

A feltámadó szél hangja, az udvaron kapirgáló csirkék neszei, az étel melege felszakítják az emlékeket, összeszorul torkukban a nyál, pára zavarja a szemet.

— Igen csíp— mondja a férfi, és töröl egyet a szeme táján, csak úgy mellékesen, hogy ne látszódjon meg rajta; elérzékenyült.

— Leszedem a felét— ajánlja az asszony, de tudja, hogy erre nem kerül sor, mert az ő szeme is könnyes, de ez mindig könnyebb a nőnek, mint a férfinak.

Berti int: nem kell. Elszántan eszik tovább, lassan oldódik benne e szomorúság. Néha iszik pár korty bort, ami végképp nem illik a leveshez, de most kell, mert belül annyira szorít valami, hogy ki kell azt onnan űzni, el kell nyomni a bor segítségével, mert másként előjönnek azok a pillanatok, amik mind azt mondják; nem érdemes élni. Nem érdemes ebben az országban kínlódni. S néha odáig megy ez a lélek belsejében, hogy felkelni sincs kedve, ha belegondol a múltba.

Fújja a szél a perbenyiki homokot, s ahogy forog, belevágódik a szembe, elhomályosítja a lelket, kitöröl mindent a jelenből, betakarja finom lepellel a múltat; semmivé teszi az egészet, akár jelen, akár múlt is az, amiről a gondolat próbál tisztán és határozottan tudni. Homály uralkodik a lelken, sorvasztja a most valóságát, ellehetetlenülés, semmivé válás érzését sugallja.

Az asszony szeretne beszélni az odaáti ünnepről, de e férfi elhallgattatja, beléfojtja a szót, mert nem bírná még hallani, ami a szívét szorítja. Töredezett mondatokkal szakítja meg a csendet, dicséri az ételt, megemlíti a délutáni alvást.

Kata és Perjési Lizike a hátsó udvarba ülnek a szekérbe rakott szénán. Perjési bácsi almozza az állatokat az istállóban, az egész udvarnak ólszaga van, néha elbődül a tehén, az öreg Bujáki néni kezében a sajtárral jön fejni. Maga alá teszi az ól sarkában lévő háromlábú kisszéket, megmossa a tehén tőgyét, letörli, és fejni kezd. Surrogva jön a duzzadó tőgyből a tej, a sajtárra tett tiszta ruhán át megszűrődve tölti fel az edényt.

Kata szereti nézni, ahogy jön a tej, az állatokat, ahogy a jászol előtt állva esznek, az almozást, és az ezt követő tisztaságot. Ismeretlen vágyak ébrednek benne, hogy megismerje a valóságban azt a világot, amiről a szülei annyit meséltek. Ez kicsiben hasonlít a hajdani nagyra, s tudattalanul a szülői emlék és a valóság összemosódása tartja itt a gyereket.

Perjési bácsi rengeteget dolgozik, csak akkor beszél, ha van mit mondania. Csendesen, mosolyogva nézi munkája eredményét. Mikor a kislányára néz, szemében különös, elérzékenyült melegség van. Lizi szereti az apját, az apu a példaképe, annak kedvéért mindent megtesz. Az anyja néha kiabál vele, de nem figyel rá, vagy visszakiabál neki, ilyen visszaszólás sose történne meg az apjával szemben. A házimunkákat rendesen elvégzi, amit az anyja kiad, mert az keveset van otthon, a gyárba jár dolgozni. Ha hazajön fáradt, alszik, vagy olvas. A mama, az öreg Bujáki néni főz, vásárol, az egész családot ő szolgálja ki.

Öreg Lizi, vagy ahogy az utcában hívják, a Vénlizi, gyakran kiabál az anyjával, az öregasszony hiába tesz meg mindent, ha a lányát elönti a méreg, nem tudja befogni a száját. Szomszédolni nem jár, mert részben már párszor belekeveredett az asszonyok által kavart szóbeszédbe, részben pedig ő az, aki cigarettázik, és bármilyen rendes feleség legyen, erre felé ez nem divat, gondolkodása eltér a szomszédasszonyokétól, ami épp elég, a dohányt meg rá lehet fogni az egészre. A férjével szépen beszél, a lányát imádja, a megvehető legszebb ruhákba öltözteti. Mikor Lizike kicsi volt, — most már felső tagozatos, — szóval mikor volt vagy négy-öt éves, óriási masnikat kötött a hajába, varrónővel varratta neki a csipkés ruhákat. A kislánynak a legjobb ételt főzte; dobozszám állt otthon a csokoládé, ami csak különböző kerülő utakon „feketén” lehetett beszerezni; de Lizike jobban szeretett Ancikánál, vagy Mariskánál galuskát enni, mint otthon a sok finomságot. Volt rá eset, hogy a finom vasárnapi ebédből átvitt Bujáki néni Ancikához, és arra kérte, tegyen úgy, mintha ő főzte volna, egyen is belőle, mert Lizike nem fog otthon egy falatot sem enni, de itt, megeszi, amit a szomszéd néni ad. És úgy volt, Ancikánál jobban esett az ebéd.

Most ül a két lány a szekér végében, lábukat lógatják, alig beszélnek, nézelődnek az esti udvaron. Lizike az iskolára gondol, mindjárt itt a szeptember, s neki még nincs új köpenye. Az anyja szaténból akar varratni neki, hogy szebb legyen, mint a boltban kapható fekete klott-anyagú egyenruhák. Ezt elsorolja nagylányos módon, értékelve a varrónőnél készülő és a bolti köpeny közti különbséget, hosszan beszélve az osztálytársairól, tanárairól, mert a felsőben már tanárok vannak, csak a kicsiket tanítják a tanítók; izgatottság, egy kis csalódás érződik szavain, ami részben a szünettel járó szabadság elmúlásának, részben a kezdődő felelésekkel teli évkezdésnek szól; Kata nem tud mit mondani rá, mert ő még csak jövőre lesz iskolás. Igaz, már van ABC-s könyve, de az még semmi. Nem érti, Lizike mért haragszik annyira, hogy kezdődik a tanulás. Ő már most menne, ha engednék. Aztán Kata beszél arról, hogy falura fog menni, nyaralni Hunor nénihez, ahol tavaly volt, és búcsú előtt jönnek vissza, mikor Hunor néniék hozzájuk szoktak eljönni.

Kata gondolataiban elkalandozik a távoli falu emlékein, Hunor néni hatalmas komódján, az azon lévő rengeteg porcelánon, Mária-képen, keresztkéken, rózsafüzérrel körülvett Jézus-képen; a gondolatból feljövő hatalmas eperfa megborzongtatja, mivel azon hosszabb ideig ült és várta, hogy valaki lesegítse, mert olyan magasra mászott, ahonnan a rémület, a magasság nem engedte elmozdulni. Hunor néni az esti fejés befejezése után lába közt összekötve számtalan szoknyáját, macska-módon kapaszkodott utána, s ráparancsolt, hogy csimpaszkodjon a nyakába, aztán valahogy leértek a földre, ahol a magas, erős asszony még csak meg se szidta, ránézett szürkéskék szemeivel, mosolyával kivillantotta teljes és ép fogsorát, és elindult fel az udvarra, mellékesen intve a gyereknek, hogy elmúlt, ami rossz volt, menjenek friss tejet inni.

Perjési bácsi végzett a munkával, leül a kút melletti padra, leveszi fejéről a kalapot, hátrasimítja a haját, vár, míg az izzadtság elszárad róla. Cigarettát sodor, rágyújt, kékesfehér karikákat eregetve, nyugodt, elégedett szemmel néz maga elé.

Egy éve meghalt Bujáki bácsi, azóta a vő, vagyis Perjési Géza, elkezdett gazdálkodni. Szükség volt az állatokra, ezek hoztak több jövedelmet a családnak. Az öreg Lizi akkor ment el a gyárba dolgozni, mert bizony nagyon hiányzott az öreg kőműves segítsége. Szépen halad a gazdálkodás, bár néha megbénul az egész, mert ha Gézának rosszul mozdul a dereka, ami miatt rokkantnyugdíjat kap, akkor hetekig nyomja az ágyat, a felesége almozza a jószágot, s egy-egy ismerős fiú segít be, de csak néha. Lizi néni férfit próbáló kitartással lát el olyankor mindent, még a ló is engedelmeskedik neki, pedig az szeret harapni, ám az asszony mellett nem mer. Keserves tapasztalatai vannak a vékony, sovány, mégis izmos asszonyról, aki egy harapási és rúgási kísérlete után úgy elagyabugyálta a lovat, hogy a hatalmas állat remegve állt, mire a nő abbahagyta az ütlegelést.

Géza mostanában jól van, szorgalmasan dolgozik a maga ütemében egész nap. Mikor érzi, hogy sok, leül és pihen. Tavasszal elkezdte a két öccsével az istálló mögötti földet kipucolni a gaztól, betelepítette a felét szőlővel. Kedvezett neki a nyár, sokszor esett, ezt a néhány száraz hetet egész jól bírja az új ültetvény.

Anka néni a kertben ül egy öreg, festékét pergető padon, lába a kisszéken, kezében könyv, mellette a füvön rejtvényújság. Nézi a szemközti fák lombjain a naplemente fényének játékát. A lányok moziba mentek, Józsi dolgozik. Fel kéne állni és beszedni a száraz ruhát, de most még nem akaródzik megmozdulni. A hét minden napján, reggel hatkor elindul otthonról, hogy a város másik felében lévő trafikba menjen. Az egész napja ott telik. Sok a vevő. Reggel ő nyit ki a legkorábban, délben bezár, olyankor a hátsó helyiségben megmelegíti az ebédjét, alszik egy fél órát, aztán este hétkor csuk be. Csak vasárnap lehet otthon. Nem bánja. A gyerekek megnőttek, üres lenne egész nap az itthonlét.

Az utcában senkivel nem barátkozik. Ennek vannak előnyei és hátrányai. Előny, hogy nem kell fogadni, végighallgatni a szomszédságot, azt tesz, amit akar, s főleg amikor akarja. Aztán azért sem jönnek, mert itt van a Jóska, ez olyan kapcsolat, ami csak az együttélés szintjén marad, bármeddig tart. Az asszony hadiözvegy, jár neki a nyugdíj, abból megélhetnének, de szeretne többet adni a gyerekeinek, hát eljár. Trafikos. El nem veszítheti a nyugdíjat, a kapcsolat tehát van, ahogy van. Néha elkeseredik emiatt, s nem érti ezt, az államilag kényszeríttet dolgot, mert ismer sok nőt, akiknek lelkiismeret furdalás, gyötrődés, s néha, hogy a szokásoknak megfeleljenek; egyedüllét ez a nyugdíj. Vagy elhiszik egy férfinak az ígéretét, aztán a legtöbb igen megbánja. Ő egy ideje nem törődik a szóbeszéddel. Jóska mostanáig rendes volt velük, s talán később is az lesz, ha meg nem, hát… Akkor el fog menni.

A kapcsolat ára, viszont, hogy senki nem akar velük jóba lenni. A fiatal lányokat elparancsolják az anyák, lelkükben féltékenyek a szépasszonyra, s kis gúnyos mosollyal intézik el egymás közt a véleménycserét, ha mégis szóba jönne az özvegy. Csak semmi beszéd. Szótlan, egyetértő összemosolygás, egy kis irigység, parányi féltékenység az urukra, aztán másról beszélnek.

Magasra nőtt, sűrű akácsor húzódik a kerítés mellett, belül bokrok, gyümölcsfák sora. Eltakarják hát a magas, széparcú öreg Ankát a kíváncsi szemek elől.

A keresztlánya, a kis Anka ritkán jön át hozzá. Néha, kerti munkák során átbeszélgetnek a kerítésen.

Mariska nem tiltja a lányt az asszonytól, bár ő sem szereti a nő közelségét. Imre és az asszony férje testvérek voltak, az Anka ura odamaradt a háborúban. Mariska hallott már leget az első asszonyról és az öreg Ankáról. Hitte, nem hitte, de inkább szégyellte az egészet. Az környékbeli asszonyok rosszindulatában nem volt semmi hiány, ha valamelyik másik, épp jelen nem lévő nőt kellett kibeszélni. Mikor Mariska második asszonyként idekerült, igyekeztek mindenről felvilágosítani; a sógornőről, az első feleségről, aki szintén Anka volt; s akarva, nem akarva, a volt asszony, a sógornő, a lány, mindenki Anka, mindenütt Anka; kavargott, mindenütt, mindig vele volt, vele aludt el és ezzel ébredt; a fiatalasszony szinte beleveszett a nevek ismétlődő, néha megkülönböztethetetlen áradatába.

Addig nem volt semmi baj, míg csak a múltat emlegették, igaz Mariska nem hallgatta őket végig; dolgára, jaj, jön az uram főzni kell-re hivatkozva, de a foszlányok sokat sejtettek. Ám mikor az egyik szomszédasszony, történetesen Ancika arról kezdett beszélni, hogy mikor Imre még nem vette el Mariskát, akkor bizony gyakran járt át a szomszédba. Hogy Ancika ezt honnan tudta, hogy látta a közben lévő két tágas portán át, arról természetesen nem beszélt. Arról sem, hogy a szomszédba át se kellett menni, mert közös udvarban laktak, a ház két végén volt a bejárat, belül két egyforma lakás, csak akkor választották szét a házat, s nagyobb kertrész lett az Imréé, mikor a mama, a közös anyós, akit mostanában Mariska gondoz, annyira elviselhetetlenné vált, hogy le kellett falazni, kerítéssel szétválasztani a portát. Imre utólag felismerte, hogy a nagyobb kert rendkívül rossz csere volt, mivel a mama szekírozó szavai mellett semmivé lett a szép terület.

Mariska nem hitte a dolgot, s bízott benne, ha igaz lett volna, az anyósa már rég kikiabálja. A szóbeszéd azonban felzaklatta, s mivel úgy képzelte, középteremével, erős mellével, szív alakú sápadt-bőrű arcával alkatilag nyomába se léphetett Ankának; hát igyekezett vele minden kapcsolatot elkerülni. Panasza nem lehetett a másik asszonyra; az, mint aki tudja, vagy sejti a szóbeszédet; mikor Imre nem volt otthon, hogy segítsen, átjött, vagy átküldte a nagylányokat, hogy legyenek az öregasszony körül Ezek vidám, jókedvű lányok voltak, nem törődtek az öreg zsörtölődésével, körülcsókolták az orcáját. Szívesen lemosták, megetették, forgatták. Ettől a kis Anka dühös lett, mert ő maga legszívesebben kidobta volna a vénasszonyt, ha megnyerni nem tudta, szeretetet nem kaphatott tőle.

Szunyókál az asszony, arcának finom áttetsző bőre elsimul. Az esti átmenő vonat elsuhan a kert alatt, erre felébred. Száját összeszorítva tér vissza a valóságba. Hátul, a hatalmas diófa alatti árnyékokat nézi, s az jut eszébe, hogy Pista lekaszálja onnan a gazt. Aztán mikor a valóságos idő teljesen visszatér a fejébe, beleharap a szájába, hogy majdnem kiserken a vére, nyeli a könnyeit.

Pista. Hol van már az ő derék, jókedvű Pistája. Még a sírjához sem tud elmenni, hogy az ölelje át a férfi helyett. Valahol ott van az ő ura, a messzi keleti határon túl. Ki tudja hol. Talán el sem temették rendesen. Talán még hazajön... S tudja; már sose jön az vissza, hisz a társai meghozták a hírt, látták az elestét.

Nehezen felkél, indul be a házba, s megnyugtatja, hogy senki nincs odabenn. A lányok később jönnek, a barátja csak reggel. Vagy tán jobb lenne, ha sose jönne. Ez nem olyan, mint Pista, sose lesz olyan, még csak a közelébe sem jöhet. Ebben a pillanatban utálja magát a kapcsolatért, s ha a férfi itt lenne, tán összevesznének, vagy elzavarná magától. Lemosakszik hideg vízzel, megveti az ágyat, mert messze még az éjjel, de nem bír fennmaradni, elszállt minden ereje a délutánnal. Álomtalanul forgolódik, aztán végre elindulnak a könnyei, amit csak magának tartogat. Nem sír a gyerekei, az ismerősök előtt. Most hangosan, ordítva zokog, tehetetlenségében veri a párnát, s mikor teljesen elvész a semmiben, elalszik.

Benépesült az elhagyott patakpart, az utca lakói odamentek, hogy megnézzék mi történt. Anka bezárja a kaput, indul a trafikba. Az ő kertjük aljánál van valami, oda megy a nép, ott vannak a határőrök, a mentő fordul vissza, a rendőrség most érkezik. Elmondta a határőrnek, hogy nem tudja mi történt, csak a lövést hallotta, de nem ment oda megnézni ki van ott. Valaki meghalt a vízparton, mert a mentő alig jött, rögtön visszament, még csak a hordágyat sem vették ki.

Keményen uralkodik a tartásán, arckifejezésén az asszony, kiér az utcából, mikor már félúton van a trafik és a háza közt, sóhajtva enged a belső feszülésnek. Aki ránéz, elkínzott arcú, megfáradt tartású idős nőt lát. Alig hasonlít az iménti felemelt fejű, keménytekintetű nőre.

Az utcácskában senki nem tud biztosat. Találgatnak, s nincs rá felelet, mért kellett ennek a fiatal katonának pont a leszerelés előtt torkon lőni magát. A hivatalos emberek hallgatnak a legjobban, mert ilyen ebben a laktanyában nem volt, s most sem hiányzott. Mindenkit elzavarnak a területről, aztán mikor a fekete autó elviszi a szerencsétlen fiú testét, még estig biztosítják a helyszínt, hogy a civilek ne csődüljenek oda, aztán elmennek. Alkonyatra a bámészkodók elfáradnak, látnivaló nincs, otthon lehet szőni a történet szálait.

Öreg Anka ül az alkonyatban, nézi a kertjét. Feljön a Hold. A kert sarkán kívül valaki motoz, aztán sírás hallatszik. Az asszony lesétál a kerítéshez. Egy lány ül, ott, ahol reggel a fiú meghalt, s keservesen sír. Anka kinyitja a lenti kaput, leül a lány mellé a fűbe, ölébe vonja a zokogó fiatal teremtést, simogatja a homlokát, le-letörli a könnyeit, s aztán ringatni kezdi, mint a kisgyereket.

Órák telnek el. A lány lassan megnyugszik. Hallgatnak. Tekintetük beszél. Az asszonyé együtt érez, nyugtat. Látta sokszor a kertje alatt a szomszéd utcából lányt, meg a fiút. Hát ez lett belőle. Most viszont vigyázni kell arra, aki megmaradt, az idő sok mindent elfed, begyógyít. Nehéz ilyenkor kivárni, hogy elteljen az első nap, aztán az első hét, s talán egy év múltán könnyebb lesz.

A leány szipog, ismét sír egy sort, arcát az asszonyhoz dugja, mint a kisgyerek az anyjába, úgy kapaszkodik ebbe a mindenkitől kívülálló nőbe, aki vele van a kétségbeesésben, s szótlanul próbálja visszatartani a halálos gondolatoktól. Mert neki még az sem sikerült; csak ledugták száján a vastag gumit, s kimosta az orvos az altatót a gyomrából, közönyös, részvétlen utasító szavak sora, fehér ágy, az anyja jajveszékelése, a szomszéd ágyon a másik sikertelen nyögései, kemény felszólítás: írja alá, lemond a szándékáról. Ő még erre is képtelen volt, hogy jól csinálja, erre se képes. Most már minden mindegy. Ólmosan nehéz a feje, erőtlen a lába, hazamenni nem mer, mert az anyja, a testvérei egyre csak számon kérik.

— Semmi nem mindegy! — szólal meg váratlanul az asszony, mintegy kitalálva a lány gondolatát. Aztán órákig nem szólnak.

A lány elalszik az asszony ölében, kisgyerek lesz ismét, akit az anyja vígasztal. A saját anyja ordítana vele, jajgatna, tán megpofozná. Ez a furcsa asszony ül vele hajnalig, hogy aludjon; nem mozdul, belezsibbad a lány súlyának tartásába, de tűri. Átnedvesedik ruhájuk a harmattól, a patak ontja a párát, szúnyogok hada támad.

Hajnali őrjárattal érkezik a szokásos kutyás katona, szólna rájuk, hogy ezt itt nem lehet. Ez határsáv. Aztán felismeri az asszonyt, mint ahogy ismert minden itt lakót. S talán tudja, hogy ez az a lány, aki miatt a bajtárs tegnap ilyenkor... Rövidre fogja a pórázt, szembenéz egy pillantásnyira az asszonnyal, igyekszik tovább.

Nehezen oszlik a pára, opálosan, lustán kél nap, s minden meseszerűen valószínűtlen ebben a reggelben. Az asszony felkelti a lányt, aztán a parton haladva átmennek a szomszéd utca első házáig. A lány egyedül megy tovább, Anka megvárja, míg belép a kapun. Áll még kicsit, lába merev az ülve töltött éjszakától, szeme mögött ég a fáradtság, pillái majd össze nem tapadnak, fejében féktelenül rohangálnak a gondolatok, ott belül nagy az élénkség. Csak addig álmos, míg nem aludhat.

Szorulva csukódik a kertkapu az asszony után. Ma nem nyit ki. Elküldi a nagyobbik lányt, tegye ki a táblát; ma zárva lesz. Jó lenne hosszú, nyugtató, alvás, besötétített szobában. Csak valami altató kéne, valami, ami álomtalan öntudatba vinné, hogy kimentse a valóságból, s néhány óra öntudatlan pihenése legyen.

Busáné meszeli a konyhát, harisnyán szűrt mésszel, hogy szép, sima, görcsmentes legyen. A múlt héten a szobát tette rendbe, az ura azt ígérte, hogy a kamrát kikeni. Már másodszor festi át a partvisszerű hosszúnyelű meszelővel a plafont, nézegeti minden irányból, hogy ne maradjon ki sehol.

Juli az udvaron súrolja a szekrényeket. Ha kész a meszelés, a fiúkat beküldi, hagy sikálják fel a padlót. A szobában, de még a konyhában is hajópadló van. Csak úgy nyersen, nincs csiszolás, lakk, ha kell, felsúrolják, lesárgítják. Juli utálja sárgítani, de az mindig neki marad. Látott már csiszolt, lakkozott padlót, meg olyat, amit lefestetek sárgára, vagy sötétbarnára csillogó zománcfestékkel. Azokat csak fel kell törölni, legalábbis szerinte.

Az anyja nem foglakozik ilyesmivel. A padló, az padló. Azt sikálni kell, azt látta ő a faluban, ahol az elsőházban padló volt. A takarítási könnyebbség eszébe sem jut, főleg az nem, hogy az erejével spórolhatna. Mit számít az, mennyit dolgozik az asszony. Ez az ő fejében így van rendjén.

Nézegeti a meszelt falat, elégedett, most el van fedve minden repedés, a glett alatt eltűntek az egyenetlenségek, egy ideig valóban sima, mutatós lesz a ház. Mert annak kell lennie.

Az ura a fejébe vette, hogy nem bír a városban megmaradni. Neki tanya kell, ő ott nőtt fel, mint az összes öregapja. Nem való nekik ez a városi cifra élet, ahol a pulya elurasodik, az asszony nem a sajátba kapál, hanem a gazdaságban, ő meg mehet kocsisnak, szintén a gazdaságba. Az sosem jutott eszébe, hogy a többiek nem karnak menni, mert náluk az lesz, amit a férfi akar. Ha valakinek nem tetszik, majd megmagyarázza nekik, hogy ki parancsol.

Az asszony el sem tudja képzelni, mi lesz, ha valóban a maguk gazdái lesznek, honnan kapnak fizetést, hogy járnak be a gyerekek iskolába, ám szólni se mer róla.

Juli konokul hallgat, teszi, amit parancsolnak. Jövőre ipariba megy, erősen reméli, hogy csak lesz ott valami kollégium, hogy minél kevesebbet kelljen otthon lenni. Ha nem lesz, hát megszökik, aztán majd úgy jár, mint az a fiú, a szomszéd utcából, aki annyiszor elszökdösött otthonról, hogy a végén intézeti lett. No, ott annak se volt rosszabb ott, annak se mehetett be oda az apja ordítani, meg verekedni. Aztán az a fiú technikumot végzett, mert jó feje volt. Csak nem esznek ott embert, ha arra kerül a sor. Ettől csak jobb lehet.

Busa késő délután jött haza, nézte egy ideig a házat, aztán bejelentette az asszonynak, hogy tán lesz vevő. Szombaton jönnek, valami pestiek, akik innen mentek el, most meg jönnének vissza. Jó lenne egy kis esős idő, hogy a szomszédság bent üljön a hátulján, nehogy valaki kikotyogja, hogy ezt a házat csupa bontott téglából, cserépből, gerendából építették. Mert bizony alig van itt egész tégla, majdnem az egész fél, háromnegyed, s ökölnyi darabokból lett felrakva. No, hát csak jobb lenne így. Mert jó ez a ház. Igen jó. El se adnák semmi pénzért, ha meg tudnák szokni a várost. Az viszont még jobb, ha a vevők nem beszélnek a szomszédokkal. Persze az sem zárható ki, hogy valamelyik szomszédnak ismerősei, akkor meg úgyis mindegy. Aztán, ha kapnak érte annyit, ami elég, hát tavaszra mehetnének.

Holnap még kell egy új csiszolt foszni, küszöbnek, mert az még nincs, aztán még rögtön a bejárattól elmenne a vevő.

Estére a fiúk behordták a bútort, az asszony főzött egy nagy lábos lecsót, mindenki elégedettnek látszott. A férfi igen szerette a friss meszelés, meg a szódával lesúrolt parasztbútor tiszta szagát. Ital nem volt, így ma egészen békésen, szelíden telt az este.

Az asszony sóhajtozott magában, hogy bárcsak mindig így lenne, lefekvés után imádkozott, mert sosem lehet tudni, hátha meghallgatják ott fenn. Az ura jókedvű volt, megpaskolta az asszony farát, aztán befordult a fal felé, de előtte még azt mondta:

— Szombaton majd megmosakszok, meg még a héten benézek a patikába, hogy legyen. Na, elég lesz az akkor.

Az asszony ettől még jobban elérzékenyült, meleg, könnyű lett benne valami, kicsit nyelte a könnyeit, szipogott hozzá, hogy az embere érezze a meghatottságát, aztán mély, fáradt álomba zuhant.