17. fejezet

Szótlanul nézték az eléjük táruló csodálatos tájat. Az autó levendulatengerben haladt. Az egyenes szántásokba rendezett színpompás virágmezők egészen a dombok lábáig húzódtak. Élénk színük és sokaságuk a valótlanság érzését keltették. Erőteljes illatuk pillanatok alatt elárasztotta a kocsit. Nem lehetett ellenállni, így a fiatalok megkérték a sofőrt, tartson egy rövid pihenőt.

Phillipe sofőrje, aki hozzá volt szokva ura szokatlan kívánságaihoz, rögtön félrehúzott. Ahogy a kocsi megállt, teljesen megilletődve szálltak ki belőle. A delelőre álló nap vállukra borította vakító sugaraiból szőtt köntösét, a kabócák hangja mintha ritmikus dobogásra késztette volna a földet. A levendula törékeny virágai, egyedülálló színükkel és erőteljes illatukkal, leghűségesebb csodálójuk és védelmezőjük, a nap sugarai alatt, mozdulatlanul kellették magukat. A sötétkék szirmok közül megállás nélkül hallatszott a mély zümmögés. A megrészegedett méhek szorgalmasan dolgoztak.

Auróra lehajolt, hogy e gyönyörűséget megérintse. Mióta maga is alkotott, mindent érintésen keresztül tudott átérezni teljesen, akkor ha a dolgokat megtapinthatta, amikor ujjait mélyen az előtte elterülő virágtengerbe márthatta.

Megsimogatta a virágszirmokat, tenyere megtelt az édes illattal. Elégedett sóhajjal mélyet szippantott a puha levegőből. Dimitrisz zenészlelkével némán, szó nélkül szívta magába a táj szépségét. Auróra mellélépett, illatos tenyerét az övébe csúsztatta, majd állát a férfi vállára ejtve mélyen felsóhajtott.

- Görögország is ilyen? – kérdezte álmodozva.

- Nem, egyáltalán nem hasonlít erre a tájra. Nincsenek levendula mezők, síkságainkon a szárazságtól elkínzott, a szél által furcsa pózba csavart olajfák dacolnak az időjárás viszontagságaival. Tavasszal a kakukkfű lilás virágai öltöztetik ünneplőbe a domboldalakat. Kis csokrokat képeznek, nem ilyen rendszeres távolságra egymástól, mint itt a levendula, hanem véletlenszerűen, játékosan rajzolnak kis halmokat a sziklás oldalakra.

- Meg szeretném ismerni a szülőföldedet.

- Amikor a katonai juntának vége lesz, elviszlek. Meglátod, olyan ország az, mely egyenesen a szívedhez szól. Földjét apáink vére, őseink izzadsága érlelte ilyenné. Minden egyes kő, szikla, népem kemény múltjáról tanúskodik. Te, aki szobrász vagy, egészen oda leszel majd kulturális kincseitől!

Szemében láng gyúlt, ahogy szülőföldjéről beszélt.

- Még meddig tarthat? Nem soká! Már érzem a felszabadulás minden jelét. – rázkódott össze.

Aurórát mindig nagyon érzékenyen érintette ez a viharos kétségbeesés, amit az erőszakos kitelepítés váltott ki a férfi lelkében. Úgy érezte, kézzel érintheti a másik arcán, az idegenbe szakadt emberek minden bánatát, keserűségét. Jól emlékezetébe véste a keserű ráncokat, melyeket a szülőföld hiánya és a honvágy karcoltak a markáns arcra. Fejében már vázlatokat készített, majd enyhítést hozó simogatást lopott a férfi homlokára és szája sarkára. Dimitrisz értékelte az együttérző mozdulatot, és gyöngéden a tenyerébe csókolt.

- Megyünk? Már elég késő van és Phillipe biztos vár ránk az ebéddel.

- Csak egy pillanat – szólt a férfi. Lehajolt, letépett pár illatos ágacskát, majd a lány naptól bearanyozott barna haját díszítve velük, finom füle mögé dugta őket.

- Olyan szép vagy, ahogy a napsugarak végigsimogatják az alakodat. Alig várom már, hogy a görög nap, Attika napja vonjon köréd aranykoszorút. Olyan leszel, mint egy istennő!

- Görög túlzások!

*

A festő háza egy hagyományos kis falu melletti olajfaliget mögé fészkelte be magát. Ahogy a két fiatal a kocsiból kilépett, a hőség rögtön mellbe vágta őket, a kabócák tombolása pedig támadást indított füleik ellen. Rögtön a kőépület felé vették útjukat, melyet körös-körül függönyként vont be a színes bougain-villea. A házhoz vezető ösvényt, egyszerűségükben szép szobrok, nyíló azálea bokrok díszítették. Egyik-másik szobron Auróra, Jacques keze nyomát vélte felfedezni. Ahogy elhaladt mellettük, ujjai hegyével simogatást lopott rájuk. A kis fedett udvaron kellemes hűvösség fogadta őket. Egy földig érő, fehér lebernyegbe öltözött, ötvenes férfi közeledett feléjük tárt karokkal.

- Isten hozott benneteket! Nahát, el sem hiszem hogy te valóban itt vagy! – fordult elragadtatással Auróra felé. – Remélem, bele fogsz egyezni, hogy lefesselek.

- Jó napot Phillipe! Látod, látod, végül mégiscsak itt vagyok! - nevetett fel Auróra és a férfihoz hajolt hogy megcsókolja – Milyen gyönyörű szép itt minden! Egy igazi dzsungel! Hadd mutassam be neked Dimitriszt, az ismert görög zeneszerzőt és forradalmárt - fordult barátja felé.

- Ah, Görögország! „Ha majd elindulsz Ithaka felé, válaszd hozzá a leghosszabb utat, mely csupa kaland és felfedezés” - kezdte szavalni Kavafisz versét a festő – Megtisztelve érzem magam, hogy vendégül láthatlak – üdvözölte végül a görögöt.

- Örülök, hogy megismerhetem – válaszolta kissé feszülten Dimitrisz.

- Egy pillanat türelmet kérek, máris szólok Nanette-nek, hogy mutassa meg a szobátokat. Mondd csak – vonta kicsit félre Aurórát – együtt vagy külön alusztok, csak hogy tudjam, hogyan rendelkezzek.

- Együtt.

- Nagyszerű! Végre levakartad magad régi szerelmedről! Már nagyon ideje volt… Á, Nanette kedves, vezesd fiatal barátainkat a Provence-i szobába. Nyugodtan rendezkedjetek be, az ebéd csak egy óra múlva lesz. Amíg ti elfoglaljátok a szobátokat legalább befejezek egy-két részletet a képen amin dolgozom. Mesterművet alkottam!

- Majd később meg szeretném nézni – mondta a lány – Addig is, jó munkát!

A két fiatal Nanette után indult. A kedves, ötvenes nő rögtön elszédítette őket éneklő hangjával, egy pillanatra sem szűnő beszédáradatával.

- Egy szó nem sok, annyit sem értek abból, amiket mond – súgta Dimitrisz Auróra fülébe, ahogy a lépcsőkön az emeleti rész felé haladtak – borzasztó gyorsan beszél.

- Ez a déli akcentus, majd hozzászoksz – nevetett a lány.

A szobában hűvös félhomály fogadta őket. Nanette kissé megnyitotta az ablaktáblákat, a mozdulat nyomán rögtön beszöktek a fürge napsugarak.

A lazac és méz színeiben pompázó, csodaszép olasz padlóburkolatú szoba, hagyományos Provence-i módra volt berendezve.

A takarók és a függönyök halványsárga gyapotanyagból készültek, melyet diszkréten díszítettek az anyagban sűrűn elszórt kék virágminták, vidám hangulatot kölcsönözve a tágas helyiségnek. A helyi fazekasok által készített agyagvázák tömve voltak virágokkal. Nanette megmutatta nekik, hol van a fürdőszoba. Ez is ízlésesen volt berendezve, régi porcelán szaniterekkel. A padlót sötétkék burkolat borította, melynek komor hangulatát fehér minta enyhítette.

- Ne nyissátok meg jobban az ablaktáblákat, hogy a hűvösség megmaradjon – figyelmeztette őket a vidám nő, a déliekre jellemző, széles, jóakaratú mosolyával kísérve mondanivalóját– Ebben a déli órában a nap egyenesen ide süt, de délután majd nyugton hagy benneteket. Most itt hagylak galambocskáim benneteket, rendezkedjetek csak el nyugodtan. Ha valamire szükségetek lenne, csak nyomjátok meg a csengő gombját, itt van az éjjeliszekrény mellett.

A 12 órás vonatúttól kifáradva, Auróra egy megkönnyebbült sóhajjal vetette magát keresztbe a széles ágyon. Egyik kezét a feje mögé tette, mely mozdulat következtében szép formájú, fiatal melle, láttatni engedte magát a lenge blúz alatt. Dimitrisz a csodálatos tájat szemlélte az ablakból. Ahogy megfordult és Aurórára nézett, látása elhomályosodott.

- Annyira szép vagy mikor így ellazulsz….

Hirtelen elhatározással azt tette, amit eddig sosem mert és vigyázva, hogy agyon ne nyomja, finoman a lányra feküdt. Arcát annak arcához simította, ajkuk majdnem összeért. Tekintetük egymáséba fúródott, egyre nehezebben jutottak levegőhöz. Tudták, várták azt, aminek be kellett következnie, de a várakozás percei oly kínosan édesek voltak, hogy nem siettek megszakítani.

Végül a férfi szólalt meg először, anyanyelvén suttogott valamit halkan.

- Én is.. – válaszolt rá Auróra.

- Mit te is? – mosolyodott el Dimitrisz.

- Én is félek..

Felkacagtak, de testük remegése csak fokozódott. Féltek az emlékektől, féltek a kudarctól.

Auróra becsukta a szemét és minden kezdeményezést a férfira bízott. Dimitrisz gyöngéden megcsókolta a hosszú szempillákat, érezve, ahogy az alatta fekvő női testen átfut a remegés.

- Nem baj, vállalom a felelősséget – suttogta a férfi és megadta magát az ellenállhatatlan vágynak. Ajkuk végre összeforrt egy végtelen csókban. A férfi türelmetlen ujjai megkezdték finom felfedezőútjukat a lány testén. Auróra elkábulva adta át magát a mindent felperzselő szenvedélynek. Éhségükben szinte erőszakosan elégítették ki vágyukat. Félelmeik, szorongásaik, emlékeik megsemmisültek a hónapok óta felszított tűzben.

- Imádlak.. – suttogta Dimitrisz, miközben testét csókokkal borította – Teljesen megőrjítettél..

Megrészegülve, úgy érezték, csak ők ketten léteznek az egész világmindenségben. Egymás kívánása annyira kielégíthetetlenné vált a várakozás hosszú ideje alatt, hogy nem bírtak egymással betelni. A szobában szinte tapinthatóvá vált a kéj, az érzékiség, a szerelem. A föld tele lett elszórt ruhadarabokkal, összegyűrt, lerúgott lepedőkkel. Teljesen kifáradva merültek édes álomba, és amikor felébredtek, megszeppenve látták, hogy már jócskán elmúlt délután öt óra.

- Jaj, jól elaludtunk! Biztos Phillipe várt ránk – idegeskedett Dimitrisz.

- Nincs semmi baj, meg fogja érteni – nyugtatta Auróra – Biztos vagyok benne, hogy ő sem volt ott az ebédlőasztalnál, pontosan ebédidőben. Jól tudom, milyen, amikor alkot, olyan, mint minden művész. Teljesen megfeledkezik a körülötte lévő világról.

- Csak én nem feledkezem meg soha rólad. Mindig velem vagy, amikor dolgozom. Szeretlek. Nem hiszem, hogy életemben éreztem volna ilyen boldogságot – esett neki megint a csókoktól duzzadt ajkaknak a férfi.

Vágyuk rögtön fellobbant, de ez alkalommal minden sietség nélkül lettek egymáséi. Meztelen testük legapróbb, legtitkosabb részeinek megismerésére vágytak. Ujjaik fürgén szaladtak, puha simogatásokkal borítva be a másik szerelemtől selymes bőrét, ujjbegyeikben bizsergett a vágy, testüket ismeretlen viharok rázták. Sóhajok, ígéretek, szerelmi vallomások kúsztak be édesen füleikbe. Mély csókjaik által írt feledhetetlen dallamok töltötték be a szoba levegőjét. A Himalája csúcsát ostromló, crescendóba csapó vágy lázát, a kielégülés robbanása követte, mely még fennebb, az egekbe repítette őket. Ereikben sebesen áramlott végig a kéjes láva, minden porcikájukat elárasztva. Sóhajok, majd békés harmónia, íme a tökéletes zenemű.

- Miért itt? Miért vártál ennyi ideig? – kérdezte Auróra, fejét a férfi mellére hajtva.

- Azt akartam, hogy mikor ez megtörténik, messze legyünk Párizstól, az emlékeidtől. Hogy csak az enyém legyél, teljesen az enyém.

- Szenvedtél miattam, ugye?

- Igen, de megérte.

- És hogy tudtad magad visszatartani? Hisz olyan.. olyan… hogy is mondjam, milyen vagy, hiszen érted.

- Forró vérű – nevetett fel Dimitrisz.

- Igen.

- Tartogattam az erőmet arra az időre, amikor majd te is készen állsz arra, hogy befogadj. Majd most bepótolom! – esett neki megint éhesen a lány ajkainak.

*

A napok csendesen, szerelmesen teltek, felejthetetlen emléket hagyva lelkükben. Vágyuk az idő teltével sem csillapodott. Mintha egyre szenvedélyesebbekké váltak volna, testük folyton a másikét szomjazta. Félelmeik ledöntve, múltjuk lerombolva, ártalmatlan emlékké zsugorodva.

Minden nap későn keltek, az eltelt szerelmes éjszaka nyilvánvaló jegyeivel megszépült arcukon.

Nanette, reggelente előkészítette elemózsiás kosarukat, melyhez mindig egy üveg rose bor is tartozott, így napjaikat kedvükre, barangolásokkal tölthették. Victor, a sofőr, az idegenvezető teendőit látta el. Annak ellenére, hogy Franciaország divatos üdülőhelyei közelében voltak, ahol a felső tízezer színe-java összejött, a szerelmesek mégis inkább a festői kisvárosokat választották úti célul.

Ellátogattak Beau de Provance-ba, a középkori kis faluba, ahol a gigászi fehér kőtömbök Avignon szakadékaiba vesznek. Megcsodálták a hatalmas pápai palotát és a templomokat, a Rhone-on átvezető régi híd maradékait, elmentek Arles-ba, ahol borzongva végignéztek egy bikaviadalt, Grace-ba, a virágok és illatok városába.

Minden este hullafáradtan érkeztek, egy-egy élménydús nap után, vendéglátójuk házába. Benyomásait ki-ki a maga tehetsége szerint próbálta megörökíteni, vázlatokkal, versekkel, hangokkal, amiket a mindig magukkal hordozott vázlatfüzetekbe jegyeztek le.

Esténként, türelmetlenségük ellenére, Phillipe-el beszélgettek. A kertben, az úszómedence mellett elköltött vacsorájuk közben, a három művész arról beszélgetett, hogyan süllyedt megint tunya álomba az egész társadalom, a 68-as májusi robbanás után. Vacsora után Dimitrisz görög dalokat játszott nekik, a nappali közepén terjeszkedő, fehér farkú zongora előtt. Phillipe és Auróra ellazulva hallgatták, közben halkan beszélgettek.

- Nem tudom, említettem-e, hogy nagyon hasonlítasz anyámra? – kérdezte egyik este a festő Aurórától. – Egy ideje mind azon tűnődöm, mi az, ami annyira vonzó benned, és most hirtelen rájöttem.

- Mutass egy képet róla – nevetett fel a lány.

Phillipe felemelkedett, majd egy ezüstkeretes fényképpel tért vissza.

- Nézd csak, ugyanazok a szemek, az arc ugyanolyan formája. Mikor nevetsz, mintha az ő nevetése csengene a fülembe. A hasonlóság teljesen letaglózott! Tudod, én imádtam őt. Tőle örököltem a tehetségemet. Érzékeny, kifinomult ízlésű ember volt. Apámmal ellentétben, ő támogatott karrierem elején, az bátortalan első próbálkozások idején. Apámat nem igazán érdekelte semmi velem kapcsolatos dolog. Gyere át velem a munkaterembe, mutatok róla egy nagyobb, fiatalkori portrét. Olyan mintha te ültél volna nekem modellt, meglátod! Hihetetlen!

Auróra felkelt, Dimitrisznek a nyaka hajlatába csókot cuppantott.

- Két perc múlva itt vagyok. Phillipe egy képet akar mutatni. Folytasd csak a játékot.

Dimitrisz elsápadt. Egy szót sem szólt, de utánuk küldött pillantása elárulta, hogy nem tetszik neki a dolog. Úgy általában nem tetszett neki Phillipe, a fürkésző tekintetével, nem bízott benne, féltette tőle a lányt.

A műterem melletti helyiségben százával álltak a festmények. Phillipe udvariasan előreengedte a lányt, tenyerét Auróra fedetlenül hagyott vállaira téve kalauzolta őt.

- Ez a rengeteg festmény csak az én számomra van itt, nem adom el őket. Nézd, azokat ott, azokat még gyerekkoromban készítettem, teljesen tapasztalatlanul és kiforratlanul.

Auróra érdeklődéssel vette őket szemügyre.

- Fantasztikus az emberek életútja – jegyezte meg mellette a festő – Hogyan érnek meg a gondolatok, hogyan lesz biztosabb a kéz. A korai művekben a tehetség még csak sejteti magát, most pedig a mű, ami a kezeim között születik meg, egy opera, hogy fiatal barátod szakkifejezésével éljek. És ha már erről került szó, bocsáss meg nekem, de úgy érzem, egy tanácsot kell adjak neked ebben a témában. Jó gyerek, nem mondom. És tagadhatatlan tehetséggel rendelkezik. De nem hozzád való, kedvesem. Neked egy tapasztalt, érett férfira van szükséged, nem egy… fiúra. Különben is teljesen nyilvánvaló, hogy nem szereted.

- Nagyon szépen kérlek, ezt a témát ne bolygasd – vágta félbe jeges hangon Auróra – Az én életemhez neked tulajdonképpen semmi közöd.

- Én csak jót akarok neked, azért mondom.

- Ki ez a nő? – kérdezte hirtelen a lány, egy képre mutatva. A kérdés arra is jó volt, hogy témát váltsanak. – Annyira ismerős, az alak maga, de a táj is.

- Nem emlékszem… Á, de igen! Egy falusi lány, akinek ezer évvel ezelőtt elvettem a szüzességét.

- Csodálatos alakja van, tökéletes arányokkal. Annyira ismerős.. – nézte meg figyelmesebben a meztelen alakot a lány. A nő, akit a kép ábrázolt, kéjesen nyújtózkodott egy vérvörös pipacsmezőben.

- Most már jól emlékszem, micsoda fantasztikus szerető volt ez a lány! Hogy micsoda tivornyákat rendeztünk mi ketten a mezőkön, leírhatatlan – nevetett fel a festő. – Tudod hol történt az egész? Jaques szülőföldjén, kevéssel azelőtt hogy Olaszországba ment volna. Apáink barátok voltak, és Jacques apja megkérte az enyémet, engedjen el hozzájuk, hogy pár festőórát tartsak a fiának. Ezzel a csellel, tulajdonképpen a szobrászattól remélte a fia figyelmét elvonni. Körülbelül két hónapot töltöttem velük. De Jacques valójában, a szobrászatnak akarta az életét szentelni, és sikerült is neki. Végül az apját arra is rávette, hogy beírassa a Római Szépművészeti Intézetbe.

- Hát igazából más volt az ok, amiért őt oda beíratták – mondta halkan a lány.

- Igazán? Én nem tudok semmi másról, de a lényeg hogy sikerült, kár lett volna elkallódni hagyni egy ilyen őstehetséget.

Megálltak egy nagy portré előtt.

- Ez az én anyám fiatalkori képe.

- Fantasztikus! Mintha testvérek lennénk!

- Valóban, ahogy már mondtam, ugyanolyan az arcformátok, szemkifejezésetek, hajatok, neked csak az ajkad érzékibb, húsosabb. Jó lenne megcsókolni…

- Úgy látom sürgősen Nice-be kell látogatnod és egy nőt találnod magadnak – próbálta viccelődés mögé rejteni nemtetszését Auróra.

- Most úgy teszel, mintha nem érezted volna meg, hogy nekem te kellesz. Még álmomban is téged látlak. – vallott neki a férfi, miközben kezeit az övéibe zárta.

Auróra elkapta a kezét és tekintete jegessé vált.

- Phillipe, miket beszélsz? – mondta őszintén megütközve a hallottakon.

- Tudom, hogy nem szereted. – folytatta a férfi – Ő imád téged, de neked csak arra kell, hogy Jacques-t kiverd a fejedből. Mellettem királynőként élhetnél és tudod, hogy művészi pályádat is egyengethetném. A legdrágább márványt hozatnám el neked!

- Nem adtam el soha magam, és ezután sem fogom – mondta sértődötten a lány.

- Nem adás-vevésről beszélek, csak azt szeretném érzékeltetni mennyire előnyős lenne, minden szempontból, ha velem élnél. Az összes kritikus a lábaid előtt heverne, itt, a virágos kertben húznék fel neked egy tágas műtermet, az általad imádott természet ölén! – próbálta a lány álmait megfogni a férfi – Gondolkozz csak el rajta. Én éveket vártam erre a pillanatra, még tudok várni.

- Egyáltalán nincs szükségem gondolkodási időre, a válaszom teljes egészében és határozottan NEM. Hát ezért erőszakoskodtál évek óta, hogy meglátogassalak? Hogy rámvethesd magad? Hát semmi sem szent számodra? Jó, hagyjunk engem, de a barátom mit vétett ellened? Nem hiszem, hogy ebben a házban több keresnivalóm lenne! Holnap elmegyek.

- Ne haragudj, nem akartalak megsérteni, inkább megvédeni volt szándékomban. Mit akarsz ezzel az idegennel? Hát nem félsz attól, hogy miután a diktatúrát legyőzik a szülőföldjén, itt hagy csapot-papot, téged is?

- De addig is, ha éppen tudni akarod, megéltem valami erőset, őszintét, szépet! És ez nekem bőven elég!

- Hát, ahogy gondolod. De hidd el, nem szükséges hogy elmenjetek, ha éppen annyira ragaszkodsz ahhoz, hogy ne legyünk egy fedél alatt, elmehetek én pár napra.

- Köszönöm, de semmi kedvem többet itt maradni!

Azon az éjszakán Auróra nem tudott elaludni. A meglepetés és a felháborodás teljesen felkavarták. És még valami foglalkoztatta. A meztelen lány képe. Hol a csudába láthatta azelőtt? Biztos volt benne, hogy ezt a lányt ő ismerte. Hirtelen felült az ágyban.

Lehetetlen! Hisz ez azt jelentené, hogy a festő...

Hajnalban, ahogy a nap az égre ecsetelte első sugarait, a sofőrt indulásra késztette.

Két levelet hagyott hátra, egyet Phillipe-nek és egyet Dimitrisznek.