Kijevi jércemell

- novella -

Reggel hét óra volt. Gondosan borotválkozott. Élete pontos napirendjét sohasem adta fel; minden nap ugyanabban a percben kelt, tisztálkodott, reggelizett, összekészítette iratait, cetlijeit és azokat a feljegyzéseket, amelyek éjszaka jutottak eszébe, s amelyeket félálomban jegyzett fel. Amióta az eszét tudta, mindig dolgozott. Mára tizennyolc forgatókönyve és három filmterve hevert a fiókban, a megvalósítás halvány reménye nélkül.

Tánya még aludt. Hatalmas, jó illatú nő volt, kitöltötte a dupla ágyat, bal lába kilógott a paplan alól. Körmét ezüst lakkal fedte, „az ezüst a színem!” mondta sokszor, jelentőségteljesen. Férje értette a célzást, Moszkvában is értette, 1988-ban, a Művészetek Házában, megismerkedésükkor, és azóta is érti. Apró nyaklánc, fülbevaló, gyűrű, bokalánc. Láncocska. A terebélyes ukrán lány beköltözött a szívébe, az agyába, a zsigereibe.

Abban az évben, társrendezésben készített egy elképesztően unalmas szovjet-magyar filmet; társrendezője gyűlölte és pocskondiázta, íróját nem különben a szovjet társíró. Örökösen panaszkodtak a magyarokra, ezeknek semmi se jó, fumigálják a történetet, kihúznának mondatokat, konfliktusokat, lecsupaszítanák a filmet, összecsapják a forgatást.

A koprodukció egyetlen erénye és dísze Tánya volt, a fodrász. Minden porcikájának megvolt a jelentősége, kiterjedése, értelme. Hordta a testét. Mindene a helyén volt, csak duplán. Ennek karbantartására eszméletlenül étkezett, fekete kaviár, hat-nyolc szelet pirítóssal, borscs leves, fokhagymás ürügerinc, sajt, gyümölcs, feketekávé. Vodka és pezsgő. Mindehhez a megszokhatatlan, de akkoriban csodásnak érzett Vörös Moszkva illat. Amikor először fúrta a fejét a két óriási, Vörös Moszkvától illatozó keble közé, nem kapott levegőt. Gyönyörű halál! – gondolta. Amikor átkulcsolódott derekán bársonyos, forró combja, a paradicsomban érezte magát. Semmivé foszlott egész eddigi élete, korábbi két felesége, szeretők, arák, szimpatizánsok. Tánya, akár egy Matrjoska-baba. (A legnagyobb.) A film díszvacsoráját ukrán népviseletbe öltözött, és kinyújtott karral megtartott egy fotelt.

Sokáig ácsorogott az ajtóban és bámulta feleségét. Már tíz éve… Hazahozta, elvette, elhelyezte, saját üzletet szerzett, belebuktak. Most egy menő belvárosi fodrásznál dolgozik. „Fjeri, muszáj dolgoznod! Önbecsülés, Fjeri! Írj! Kitűnő rendező vagy!” Tánya lábasból ette a paprikás krumplit és sopánkodott. Az étel tetejére illesztett kakastaréjt (sültszalonna), egy falásra kapta be, és nyelte el, kenyér nélkül. „Elpusztítasz engem, Fjeri, meglátod, evvel a nem dolgozással!”

Ferencz Mátyás munkahelye, a tévé, hősi halált halt. Nem készülnek tévéfilmek, tévéjátékok, a rendezők, dramaturgok operatőrök lapátra kerültek, volt aki nyugdíjaztatta magát, páran az „Elfekvőbe” kerültek, ahová be se kellett járni, és egyelőre adták a fizetést, meg a heti Rádió újságot. Várták a gyakorta változó elnököket, akik eleinte mindig ígértek valami szépet, értelmes munkát, aztán a politikai csatározásoknak megfelelően, ki-ki ide vagy oda állt, felvette a végkielégítését, és távozott. A napokban felhívták volt munkahelyéről, egy kásás, fiatal hang eldarálta, hogy „Eltűnt alkotók” címmel műsort szerveznek és Ferenczik úrra is, számítanak. „Ferenczi!” – felelt erélyesen Feri. „És mikor lesz a felvétel?” „Jelentkezünk!”, válaszolta a fiatalember és letette.

Feri otthon ült, klasszikusokat olvasgatott, írt egy-egy forgatókönyvet, néha zenét hallgatott, és várta a lehetőséget. Tánya azonban nem sokáig tűrte a henyélést. A cigarettázást, - tétlenségében, kiszolgáltatottságában, feleslegességében újra rászokott, - egy pillanatig sem. Az erkélyen sem. A konyhában sem. Hazatérés előtt rágógumit kellett szopogatnia, mert ha Tánya megérezte a bagószagot, kiabált és jajveszékelt. Két öklével megtámasztotta, két oldalt a halántékát, fel s alá járt és jajgatott. „Fjeri, te a vesztemet akarod!” Tilos lett otthon ücsörögnie. A telefon dacosan hallgatott, senki sem telefonált, már mindenki kipanaszkodta magát.

Aztán rászokott a hazudozásra, itt egy kicsi munka, ott egy referencia-film, egy reklám, csip-csup dolgok. Reggel elindult „munkába” és este ért haza. Most egy gyerekfilm van kilátásban, mondta a telefonba. Az újonnan alakult produceri irodák több példányban kérték az anyagot, „majd jelentkezünk!”, mondták. Más a másolásra is ráment a gatyája. Valaki azt tanácsolta, százalékoltassa le magát, adjon pénzt az orvosnak, valamit mégis kaphatna. Képtelen volt rászánni magát. Azt se tudta, hogy kezdjen hozzá.

Ahogy bámulta az ébredező Tányát, melegség öntötte el. Mosolygós, babarózsaszínű, kék a szeme, érzéki, húsos a szája, melle ingerlően domborodik a hálóing kivágásában. Mostanában Miss Dior illata van, ám ma már az sem. Elfogyott a pénzük. Legszívesebben ráugrott volna, ha tegnap nem azzal a hazugsággal feküdt volna le, hogy reggel fél kilencre várja a stáb, és a rendező ugye, mégse hiányozhat… Hallatlan akaraterővel türtőztette magát, attól tartott, felőrli ez a pénz- és kilátástalanság, üvöltve töri össze majd a bútorokat, vagy sírógörcsöt kap. Az eladogatásnak is vége szakad egyszer, már elszállt a két ikon, a nagy szamovár, az ezüst étkészlet, és a kicsiny Gulácsy. Kétségbeesésében, félteréve szégyenérzetét, sorra felkereste egykori kollégáit, a színészeket, akikkel valaha forgatott, írókat. Azokat, akikkel azelőtt bizalmas viszonyban volt, együtt csajoztak, lóversenyeztek, pókeroztak, vagy kocsmáztak. Kölcsönt kért, általában háromezer alatt. Már ennyi is számított. Lejárt a segély, a szociális támogatás. Kevesen adtak. Inkább próbára hívták, potyajegyet adtak. Zoltán, a nagy színész, akinek nagydíjat nyert filmjével Szófiában és Karlovy Vary-ban, lopva átadott egy pár cipőt. „Ezt tudom adni”, - mondta. A cipő jól jött, kifogytak, elkoptak a holmik.

Megcsókolt az ébredező Tányát, és elsietett. Az asszony elégedetten mérte végig. „Forgatni indul! Na végre!” Feri hátán érezte felesége tekintetét, amíg be nem csapta az ajtót. Akkor lelassított. Hová a fenébe sietne?

Kivillamosozott Óbudára. Ott lassan ballagni kezdett. Ezekben az egész napos „forgatásokban” az volt a legrosszabb, hogy pénzt nem költhetett. Még egy pohár sörre sem. Egy pisilésre sem. Tavasszal és nyáron, padokon ücsörgött, telente rendelőintézetben. Arra gondolt, maholnap éhen pusztul. Tánya elhagyja, nem keres rá élete végéig. Nincsen rá szükség. A világ kivetette magából. A negyvennyolc éves Feri a kutyának sem kell. Bámulta a Főtér szobrát, azt az esernyőst. Halványan még pislákolt benne egy reménysugár, hátha elkaphatja Wignettet… Ott, abban a házban volt az irodája. Rokonszenves, pufók, agilis embernek látta Wignettet, örökké sietett, pisztolyt viselt a zakója alatt. Megvásárolt a haldokló NDK-ban néhány MI-2-es helikoptert, átalakítatta, és légi mentést szervezett. Filmsorozatot rendelt önmagáról, vállalkozásáról, s majd, ha beindul, saját mentőszolgálatának hétköznapjairól. Megszerveződött egy profi csapat, gyártásvezető, felvételvezető, két író, rendező. Nekiláttak a tévésorozat forgatókönyveihez. Feri a két legprofibb írót hívta, akik kérették magukat, de a kecsegtető honor reménye felcsigázta őket. Hatalmas lendülettel dolgoztak, ötletbörze, szinopszisok, treatment; pörgött a stáb. Wignett beszáguldott a stábhoz, kiszáguldott. „Pörögni, pörögni! Ha pénz kell, egy telcsi, és fizetek! Szóljatok!” A vállalkozó sajtóbemutatót szervezett, saját helikopterei lebegtek a Főtér felett, rendőrök, tűzoltók, tömeg; a gépekből egyenruhás Wignett-mentősök ereszkedtek kötélen a földre. Tapsvihar, vakuk, tévéhíradók. Fogadás az étteremben. Az írók már közel sem kérették magukat, sőt, az idősebbik két randa lányát, feleségét és az anyósát is elhozta a potya zabálásra.

A tizenhárom forgatókönyv elkészült. Szándéknyilatkozat a tévétől, leadják. Szerződtették a színészeket, minden ment, mint a karikacsapás. Aztán Wignett úr, egyik pillanatról a másikra, eltűnt. Telcsije elnémult. Az irodája, itt a Főtéren felszámolt, titkárnője kisírt szemmel csomagolt. A házról leszedték a cégtáblát. És Feri betehette az új forgatókönyveket a tizennyolc megvalósítatlan filmterve közé. Az írók eleinte még szemre hánytak, követelték a pénzüket, aztán ez is abbamaradt.

- Ferencz főrendező úr? – kérdezte mögötte egy vékony hangocska. Festetlen, magas lány állt előtte, hosszú kabátban. Lekapta szemüvegét, zavartan hunyorgott. – Nem ismer meg, mi? Erzsi vagyok. Egykori statkó! Nnna? Ügetőpálya. Forgatás. A „Nagy tét”. Rendező Ferencz Mátyás. Én voltam a lány, aki befutó közben elájul.

- Ah. Ó! Valami dereng. – Hazudta. Fogalma se volt, ki ez az Erzsi. Másokkal ellentétben, sosem foglalkozott statisztákkal. Mindenesetre, az Isten küldte ezt a lányt, még öt egész óra a hazatérésig. Előbb egy perccel sem mehet, Tánya szabadnapos, ma felforgatja a lakást, porszívó, mosógép, főzés, vasalás, nagytakarítás.- Na és, mi járatban, itt, ahol a madár se jár?

- Kontakt lencsém van, azért nem ismer meg! Meghívhatom egy ebédre? Maga annyira rendes volt, de annyira. Úriember rendező! – A lány a közeli, elegáns étterem felé mutatott.

Feri a zsebében lapuló 45 forintra gondolt.

- Kösz, már ebédeltem. De egy kávé, az oké! – mondta derűsen, és belekarolt a lányba. Isten tudja mért, de felemelő találkozni valakivel a múltból, a nagy időkből, aki tanúm lehet. Máris visszavedlett rendezővé, aki parancsoláshoz szokott, aki kicsit fölényes a statisztákkal, aki ugráltathatja az egész stábot, aki örökös döntéskényszerben, összeráncolt homlokkal beszél és közlekedik.

Az étterem ajtajában Erzsi megállt, szívélyesen fogadta őket az a jó kis vendéglői illat. Feri nagyon nyelt. A lány a fülébe döngicsélt.

- Le van égve, látom. Nem kell szégyellni, rendben? Fogadja csak el az ebédet. Látom, hogy nyeldekel. Ne vegye tolakodásnak, mindjárt elmondok mindent. Valamennyire ismertem az embereket. Bocsika. Akik ilyen szakadtak, nagyon keveset keresnek. Igaz? A gazdagoknak más a testtartásuk. Azok hemzsegnek.

Jó volt helyet foglalni a jó széken. A pincér figyelmessége. Jó volt rendelni. Remek volt az első kanál, forró, ízletes gombaleves.

- Előre is bocsi, de mondok valamit, - hajolt előre Erzsi. – Kellene nekem egy recepciós! Egy férfi. Könnyű munka, de napi tizenkét óra, szünnap nélkül, vasár- és ünnepnapon is! – megsimogatta Feri kezét. – Tudom, méltatlan az ajánlatom. Maga tehetséges ember, csodás tévéfilmeket csinált. De havi százat tudok adni. Zsebből – zsebbe! Adómentesen. És még ez meg az, ami adódik…

- Miféle munka lenne ez. Szállodai? Irodai? Nem azért, de jelenleg…

- Jó, jó, ha nem akarja, nem kell holnap kezdeni… Felmegyünk abba a házba, és meglátja. Most lettünk kész vele.

- Televízió? Valamilyen műsor? – A pincér tett-vett az asztalon, bort töltött, ásványvizet kínált. Feri lassan evett, élvezkedett minden falattal. Milánói borjúbordát evett. A köret, a savanyúság mennyei volt. Tán öt éve nem járt étteremben, eltekintve a Wignett által rendezett sajtóbemutatótól, de az állófogadás volt.

A lakás a magasföldszinten volt, diszkrét névtáblával. „Takács Erzsébet, Ingatlan tanácsadás.” Frissen festett előtérbe léptek, a bejárattal szemben félkör alakú recepciós pult, mögötte polcokon italok garmadása, kávégép, telefon, számítógép, jegyzettömb. Vörös lány imbolygott elő, tűsarkúban, kisestélyiben, mély dekoltázzsal.

- Ő Vivien – mondta Erzsi. – Vidd körül a Mestert, azonnal jövök.

Vivien a kezét nyújtotta, manikűrözott, lilára festett körmei voltak. Benyitottak egy szobába, másikba, harmadikba. Valamennyinek más színű volt a fala, festmények, franciaágy, fürdőszoba, hatalmas tükrök.

- Itt minden a vendégért van. Jó közérzet, nyitottság, bizalom! Konszolidált miliő, tökéletes udvariasság. Itt megvalósulhatnak az álmai. Maradéktalanul adjuk, amit ígérünk!

- Tehát ingatlan? Mit vegyünk, mit adjunk el? Telek, öröklakás, ilyesmi?

Vivien leült, rámosolygott, keresztbe vetette lábait, rágyújtott.

- Hát nem egészen. Öt lánnyal dolgozunk! Kellene egy jó megjelenésű férfi, akire rábízhatjuk a pénztárat, a telefonokat, vezeti az „aktus-könyvet”, aki képes pénzt váltani, Euró, svájci frank, dollár is jöhet. A többit majd az Yvett elmeséli.

Erzsi lépett be, kifestve, hasított szoknyában, falatnyi blúzban. Széket húzott eléjük.

Nyolc újságban hirdetünk, maga fogadná a klienseket, Mester. Mindenütt kellemes zene szól. Fekete, Cola, egy pohárpezsgő, ki, mit kér. Az albumból választhat, de amelyik lány éppen szabad, az megmutatja magát. A kliens magával beszéli meg a részleteket, rövid program, hosszú program, KF, NF, Dipi… Kap egy, avagy kettő darab óvszert. Fürdőszoba, friss törölköző, illatosító, fürdőhab. A kliens programjának végén Maga diszkréten bekopog, és jelez. Vége! És akkor mi is élvezünk, méghozzá másodszor. Először, amikor a kliens fizet, másodszor, amikor távozik! Elmegy a jó francba!

- Mi az a Káef?

- Kölcsönös francia. Ezek szakszavak. Hamar beletanul.

- Egészen más a szitu, ha a kliens tudja, hogy odakint egy férfi tartózkodik. Nincs utólagos alku, nincs szemétkedés.

Erzsi felállt. Megsimogatta Feri arcát.

- Tudok egyszerre fizetni, tudok naponta. Ahogy akarja. Mi a baj?

Feri ekkor már nagyon ideges volt, az összeomlás határán. Leplezendő zavarát, rágyújtott egy cigarettára, nem ízlett, elnyomta. Lelki szeme előtt felködlöttek az elmúlt hónapok, évek, az ígéretek, a céltalan járkálások, megalázó jelentkezések. A kitérő válaszok. Az újságpapírba csomagolt cipő… „Mondj igent, MOST! Oda adják másnak!” – dörömbölt benne a gondolat. TUDTA, HOGY ELVÁLLALJA, de még várt. Azért ez… Mégiscsak… Tányának ezt is mondhatná, hogy supervisor lesz egy producer mellett, forgatókönyveket írat és elfogad. Még nem tudja, vállalja-e, mert az illető feketén foglalkoztatná, és csak százat tud fizetni…

- Szép öltöny, ing, nyakkendő! Adhatunk előleget, ha vásárolnia kell! Elegáns hely vagyunk, gyönyörű, elegáns lányokkal! Ebből nem engedünk!

„Kilenc önálló tévéfilmem van! Kupis legyek? Annyira még nem vagyok lent! Főiskolára jártam, diplomáztam, a kutya Úristenit! Majd húsz évig tanultam! Ismerem a nagy rendezőket, a nagy filmeket! Imádtam Truffaut-ot, Fellinit, Antonionit, Jancsót és Makk Károlyt. Még vannak lehetőségek! Még akad, aki emlékezik a nevemre!”

Beleizzadt, már nem akart ravasznak és agyafúrtnak látszani. Ólmos fáradtságot érzett. Zavarában nevetett, a két lány áthatóan nézte. A zsigereiben érezte, elvállalja!

„Negyvenöt forint a zsebemben, ebből még csak nem is pisilhetek! Egy doboz cigarettára se… egy sörre se… Itt kellek, itt számítanak rám.” Igen! Már el is vállalta!

Erzsi apró táskájából három darab húszezrest vett elő.

- A költségekre. Olyan előleg-féle. Majd elrendezzük. Nna, vegye már el!

- Köszönöm. Kösz. Szépen!

- Mikor tudna kezdeni?

A tévéstúdióban a szokásos adás előtti feszültség, mindenki rohant és kiabált, egy égnek álló hajú férfiú minduntalan hangpróbát kért tőle, s ő engedelmesen motyogta: „Egy, kettő, három, Te leszel a párom!” Kinézett Tányára, aki a fogadótérben állt, tavaszi kosztümben, lila sállal, nagy, szőke bozontjával lélegzet-elállítóan. Jókora zacskóból burgonyaszirmot rágcsált.

A Riporternő, - fiatal nő, szemében őszinte tanácstalanság és riadalom, - mappával a kezében ült elé. Rámosolygott, sírósan.

- Fussuk a dolgokat. Ferenczik Mátyás, rendező, nemde? Művei?

- Ferenczi! Huszonöt évet húztam le ebben a kurva házban! Nem ismer? Ebben a stúdióban forgattam a Japánul tudni kell-t! Sose hallott a filmjeimről?

- Még nagyon új vagyok, - rántotta meg a vállát a Riporternő. – Elsorolná őket?

„Oké, akkor, durr bele! Most piszkosul beolvasok nekik! Az egész ócska, politikafüggő, seggnyaló bandának, a végkielégítés-bajnok elnököknek! Ahol szarnak a kultúrára, ahol a pénz az Isten!”

- Akkor írom! Felsorolná a műveit, kérem?

- Igen – révedt fel Feri. – A Nagy tét, az Ignác mester igazsága, a…

Gépiesen sorolta munkáit, közben gyűlt, feszült benne a keserűség, itt a világon semmit se tudnak róla, a munkáiról, az életéről, a díjairól, mintha egy aluljáróból került volna a stúdióba, ahol még sohasem járt. Hogy kerül ez a felkészületlen liba a képernyőre, ez az ostoba, kásás beszédű lotyó ide, ebbe a székbe?

Egy oldalpillantást vetett Tányára, aki olvatagon nézte őt a képernyőn, szájában megállt s burgonyaszirom.

Az asszisztens jelezte, egy perc múlva adás. A képernyőn megjelent az ELTŰNT ALKOTÓK felirat, zene futott fel, s a stúdióban elhelyezett ellenőrző képernyőn feltűnt az ő arca. Abban a pillanatban megszállta valamilyen ismerős erő, szinte kibeszélt belőle, hangja ércesebbé vált, finoman mosolygott. Automatikusan ömleni kezdett belőle a hazugság.

- Lehet, hogy sokan eltűntek, én azonban élek és dolgozom. Tudomásul kellett vennem, hogy más idők járnak, más témák, más módszerek divatoznak. Gőzerővel dolgozom. Előbb egy nagyszabású, tizenhárom részes tévéfilmet forgatók majd, a helikopteres mentésről, hatalmas költségvetéssel. Íróasztalomon egy történelmi film terve, kétrészes, Mátyás királyról. És, nem mellékesen, gyermekfilmekkel is foglalkozom… Legújabb forgatókönyvem, amelyre már támogatást is jeleztek, a gyermekekről szól, a Gyermekek igazsága lesz a címe… Tehát elégedett vagyok…

„Azért ez őrjítő, gondolta, ahogy gép elé kerülök, megállíthatatlanul hazudozok! Pont úgy, mint azelőtt. Meg sem kell erőltetnem magam, könnyedén, színesen hazudok, holott azt kéne elmondani, hogy a cipőm mellett járok, egy kupiban dolgozom, és kotont osztogatok, hogy folyamatosan hazudok ennek a gyönyörű, tiszta, nagyétkű asszonynak, aki csak az enyém, és szeret! És még csak nem is adózok, tehát sikeresen beléptem az adócsalók társaságába…”

Adás után, a gyártásvezető közölte, hogy egy fillért se tud fizetni, különben is, mindenki ingyen ad interjút ennek a műsornak. Tánya belé karolt és elsétáltak egy közeli étterembe. Ugyanis a nagy nap alkalmából szabadnapot vett ki, és rettentően boldog volt. A boldogsága az étteremmel teljesedett be. (Feri is szabadnapot kért, Erzsi és Vivien is jelezte, ha egy mód van rá, megnézik a tévében!)

Hét éve nem jártak ilyen elegáns étteremben. Tánya fekete kaviárt kért, vajas pirítóssal, Kijevi jércemellet, vodkát és pezsgőt. Nagyokat nevetett, és megcsókolta Feri kezét. Pajzán pillantása csodás éjszakát ígért. Kisvártatva diszkréten az asztaluk mellé lépett egy gondosan oldalra fésült hajú férfiú, jókora könyvvel.

- Elnézésüket kérem. A tulajdonos vagyok. Itt az a szokás, hogy a híres embereket megkérjük, írjanak pár sort a Vendégkönyvbe… Persze, csak akkor, ha nem tartják tolakodásnak.

- Honnan ismer? – kérdezte Feri.

- Most láttam a tévében! Híres rendező uraságod, nemde?

Feri szótlanul vette át a könyvet, és beírt pár ostoba sztereotipiát. Az üzletvezető mély hajlongással intett, fiatal pincér siklott oda, két stamperli pálinkával.

- A Ház ajándéka! – mondta a tulajdonos.

Tánya élvezte a helyzetet, finoman rágcsált, arca kipirult, szemében apró, sárga lángok lobogtak, kézfejére csókolt és átfújta a férjére.

- Büszke vagyok Rád, Fjeri! Nagyon... nagyon büszke!

„Istenem, büszke. Ha tudná, már nem sok választott el az öngyilkosságtól… De valamiért még szükség lehet rám idelent… Hát maradok!” – Felemelte a stamperlit, Tányáéhoz koccintotta, körülnézett. A tulajdonos és mindkét pincér, valamint a bárpultos nő, őket nézte és tapsolni kezdett.