Pókháló

Több mint egy félórája üldögélt. Lehet, hogy régebben. Mint a pókhálóba ragadt légy, kilátástalan mozdulatlanságba merevedett. A hajnali derengés fátyla burkolta be a szobát. Nyúlóan rátapadt a vetetlen ágyra, a székre állított lavórra, a recsegõ öreg szekrényre, az íróasztalnak és étkezõnek kinevezett négyszögletes asztalra, a sarokba felhalmozott könyvekre.

Dr.Rozgonyi György, még enyhén kótyagos fejjel az éjszakai ivászat után, nehezen bogozgatta az eseményeket. Szüntelenül visszakanyarodott a kiindulási ponthoz, mégsem elégítette ki az eredmény. Valahol hiányzott egy-két kép, amibõl megértette volna, mi történt vele, ami eligazította volna. A végeredményt már ismerte. Ijesztõen csúfos volt. Úgy kullogott haza az éjszaka, mint a kivert kutya, amelyiknek kitelt a szolgálata. "Kész. Vége. Végérvényesen vége" - állapította meg keserûen.

A kannából öntött egy kis hidegvizet a lavórba. Meglötykölte arcát, aztán tanácstalanul visszaült az asztal mellé.

Három hónappal ezelõtt jött ide a tsz-be állatorvosnak. Menekülésszerû döntés volt idejövetele. Az egyetem befejezése után egy kutatóintézetben dolgozott reményt keltõ eredményekkel. Szabad kezet kapott, kísérleti állatokat, berendezéseket, asszisztenciát, mindent, ami egy fiatal tudósjelölt álma lehetett. Néhány év múlva egy dolgozatot akart publikálni. Annak rendje-módja szerint benyújtotta az intézetvezetõ professzornak, aki néhány nap múlva hívatta.

- Érdekes felfedezés, újszerû megállapítás, amirõl írt - kezdte a beszélgetést a professzor.

Dr. Rozgonyit büszke öröm töltötte el. Az elismerés jólesõen bizsergette.

- Nézze - folytatta a professzor -, a szakma keményen védi megállapításait, nehezen fogad el újat, amely megváltoztatja a kialakult véleményeket. Számos bizonyításra és publikációra van még szükség ahhoz, hogy megállja a helyét. Úgy vélem, hogy szüksége van egy szaktekintélyre, akinek a neve majdhogynem garancia az elfogadásra és lehetõség a további publikációra. Felajánlom a segítségemet.

Dr.Rozgonyi ismét érezte az iménti büszkeséget, és izgalommal töltötte el, hogy a neves professzor nevével hozzájárul a sikeréhez.

- Boldogan elfogadom - mondta izgatottan.

Az írás megjelent a nemzetközi szaklapokban, elsõ szerzõként a professzor nevével fémjelezve. A külföldi meghívások is természetesen az õ nevére érkeztek. Dr.Rozgonyi csalódott volt, de szó nélkül adta a további kísérleti eredményeket. Keményen dolgozott tovább. Minden lehetõsége megvolt erre, amit kért, megkapta. Idejének nagyobb részét a kísérleti telepen vagy a laborban töltötte, este a külföldi szakirodalmat olvasta, ahol egyre többször megjelent a neve a professzoré mellett. Tudta, hogy ez csupán segítõtársat jelent és nem a kutatót.

Egy alkalommal szaktanácsadásra hívták az egyik közeli állami gazdaságba. A nagyüzemi pulykatelepen a gondozók tömeges elhullást jeleztek. A helybéli állatorvos semmi különöset nem tapasztalt. Mérgezésre gyanakodott, mert néhány nappal az elhullást megelõzõen növényvédõ-szeres permetezést végzek a környéken.

Dr.Rozgonyi vegyes érzésekkel indult el. Emlékezetében felidézte a nemzetközi szakirodalmat, ahol találkozott már hasonló esetleírással, de az okát nem tudták feltárni. Megállapította, hogy a tartásban semmi hiányosság nincs. Hullát vitt a laborba és tápmintát. Megtudta, hogy a táp alapanyagát külföldrõl, a harmadik világ valamelyik országából hozzák be.

A boncolás és a kísérõ labor-eredmények alapján megállapította, hogy nem mérgezés, hanem heveny, ismeretlen fertõzés okozta a járványszerû elhullást.

Érezte, hogy a tápban kell keresni az indítékot. A forgalomba hozatal elõtti csíravizsgálat negatív volt, mégis valami ösztönösen azt súgta neki, hogy valahol itt kutasson. Beköltözött a laborba, egyetlen pillanatot sem akart elmulasztani, amely közelebb viheti a megoldáshoz. Az eredmény nem maradt el. Néhány hét múlva egy még itthon ismeretlen baktériumfajta toxinját mutatta ki a tápból. "Hát persze - gondolta -, a gõzölésnél a csíra elpusztult, maradt a toxin, de erre senki sem gondolt."

Rövid idõ alatt megírta a vizsgálati eredményt, de megkettõzött benne a gondolat, hogy közölje a professzorral és ismét csak másodikként szerepeljen a publikációban, ami végül is egyedülálló felfedezésrõl számol be. Rátalált egy eddig ismeretlen megbetegedés okára, amely tömegével pusztított a pulykatelepen.

Végül mégis úgy döntött, hogy egyedül a saját neve alatt adja közre.

- Nem továbbítom - mondta határozottan a professzor -, értse meg, sehová se jut vele.

- Professzor úr, az eredmény nyilvánvaló, bizonyítható - mondta.

- De nem magának - válaszolt a professzor és vékony, csontos ujjával rábökött az elõtte fekvõ papírokra. - Itt nem - tette hozzá nyomatékkal.

Dr.Rozgonyi szó nélkül vette magához az írást. Tudta, hogy ha beleegyezik a közös közlésbe, élete végéig csak másodhegedûs marad, márpedig nem ezt akarta. Sem a hiúsága, sem büszkesége nem engedte.

Egy hónap sem telt el, már nem volt kísérleti telepe, nem volt önálló munkája. Ekkor döntött úgy, hogy megválik az intézettõl és keres valahol egy gazdaságot, ahol folytathatja kísérleteit, és önállóan publikálhat. Rettenetesen megviselte a döntés, de reménykedett, hogy az új helyzet tágabb teret kínál majd.

2.

Azon a kora õszi reggelen is, mint mindig, már hat órakor kint volt a telepen. Megnézte az éjszakai eseménynaplót, e nem talált benne semmi érdekeset. Hívatta az öreg Muzsikot.

- 'gelt - morogta foghegyrõl az öreg.

- Mi van, Muzsik bácsi? Rosszul aludt, hogy ilyen morcos?

Az öreg megrándította a vállát. Igencsak megorrolt a minap Rozgonyira, amikor az nyilvánosan kijelentette, hogy túl sokat iszik. Igaz, ami igaz, elszopogatta mindennap a magáét, de hát senki nem szólt ezért még neki. Pedig jó ideje "kering" a telepen. Amúgy nem volt beszédes ember, azóta meg alig jön ki száján a szó.

Az állatorvos tudta, hogy az öreg megharagudott rá. Gondolkodott is errõl sokat, hogy érdemes volt-e szólni. Lassan már a fél tsz haragszik rá, mert mint mondják, túl hamar jár a szája. De hát a fenébe is, eredményt akar, akárhogy is. Ott van az a hülye Csiki Pista is, a telepvezetõ. Szarik az egészre. A múltkor is átverték a tápossal. Hiába adta ki a gyógyszert, hogy keverjék a tápba. Szép csöndesen elfelejtették. Õ meg napról napra méricskélt, vizsgált, ellenõrzött és várta az eredményt. Rajta röhögött már az egész tsz. Hetek múlva jött rá, hogy átverték, amikor a keverõben egy sarokba dobva megtalálta a gyógyszeres zsákot. No persze megmondták már az elején, "itt nem lehetsz okos, pajtás!".

Szótlanul járták végig az elõnevelõ és hizlaló helyiségeket. Megdöbbenve látta a sok összehordott hullát.

- Mi van, Józsi bácsi? Miért nincs semmi a naplóban? Miért nem szólt?

- Van ez már régóta, csak nem mondtuk.

- Miért nem mondták?

- Aszonta a Csiki meg az elnök, hogy úgysem lehet mit tenni. Maga meg mindig a táppal van felakadva.

Elkeserítõ düh kerítette hatalmába. Legszívesebben üvöltözött volna mérgében. De tudta, az öreg nem sokat tehet róla. "Mi a fenét akarnak ezek? Gazdálkodni vagy szarakodni?"

Az alacsony, vékonycsontú állatorvos olyan szerencsétlenül állt ott a nagytermetû öreg elõtt, hogy az már sajnálni kezdte. Tudta õ, hogy nem szívleli túlzottan a vezetõség a doktort az izgágasága miatt, meg hogy olyan fentrõl beszél mindenkivel a nagy fene tudománytól. De hát mégiscsak akar valamit, az meg mindenkinek hozna a konyhára.

- Né morogjon doktor úr, nem mink parancsolunk - mondta halkan az öreg.

Az emberi hang visszazökkentette az indulatból.

- Hozzon egy hullát, aztán gyerünk - mondta az öregnek.

Már éppen nekikészülõdött a boncolásnak, amikor megérkezett az elnök a telepvezetõ kíséretében.

- Na, mi van? - kérdezte Mérges, az elnök.

- Jobban tudod, mint én - mondta Rozgonyi.

- Mi a fenét beszélsz?

- Az elhullásról.

- Máskor is volt már. Marad még elég. Te dolgod, te vagy az állatorvos.

Csináltál valamit ellene? - kérdezte Csiki.

- Mit csináltam volna, mikor azt sem tudtam, hogy baj van.

- Itt vagy mindig, láthattad volna - dünnyögte Csiki.

- Miért kellett eldugni a hullákat, miért kellett eltitkolni elõttem? - kiabálta Rozgonyi, nem bírva uralkodni magán.

- Ugyse tudsz mit tenni. Valami fertõzés, ami évekkel ezelõtt is volt. Pont így kezdõdött. Majd az egész elpusztult.

- Az én dolgom, hogy mi kell. Nem? Tán’ ti tudnátok jobban. Ez tudomány, nem porhintés.

- Akkor csináld és fulladj meg a tudományoddal együtt - legyintett az elnök és elvonultak.

Rozgonyi végképp elvesztette a talajt maga alól. Fogalma sem volt, mihez kezdjen. Hagyja szó nélkül, pusztuljon az egész, vagy lásson sürgõsen munkához.

Felboncolta az állatot, lvégezte a szükséges vizsgálatokat. Hát ez az, ugrott fel. Elfelejtve minden sérelmét, egyenesen a központba rohant.

- A fõnök bent van? - kérdezte izgatottan Julikától.

- Mi az a sürgõs, Gyuri? Újabb felfedezés? - csipkelõdött a titkárnõ.

Rozgonyi észre sem vette a gúnyt. Csak annyit kívánt, minél hamarabb beszélhessen az elnökkel. Fél órába is beletelt, mire bejutott hozzá.

- Figyelj ide, Áron, tudom, mi okozza az elhullást. A járványt szinte lehetetlen megállítani. Egyetlen megoldás van csak, leoltani az egészet. Csak az a gond, hogy még nincs érvényes engedélye az oltóanyagnak, most készítik, de az intézetbõl tudom, hogy kész van. Annyit biztosan tudnék szerezni, amennyi kell. Na érted, óriási eredmény lenne, ha megállítanánk a járványt.

- Ne izgulj, Gyuri! Nem foglalkozunk kétes próbálkozásokkal. Majd ha lesz hivatalosan oltóanyag, leoltjuk. Világos? Bízd ránk a dolgot, úgysem csinálsz mást, csak kutatgatsz, meg irkafirkálgatsz mindenféle szaklapokba. Ide eredmény kell, édesapám, nem duma.

- De hát...

- Mit de hát, elpusztult hát elpusztult, kezdjük elölrõl, csak kétszer annyival és máris behoztuk a lemaradást. Na, hagyjál békén...

Dr.Rozgonyi szó nélkül becsapta maga után az ajtót. Idegesen rágta bajusza végét. Mindig ezt tette, ha dühös volt. Hazament és leitta magát. Az utóbbi idõben sûrûn elõfordult vele, hogy bezárkózott szolgálati lakásába és ivott. Lassan már a hétvégi hazautazásokat is elmulasztotta. Úgysem tud mit kezdeni otthon. Évával az utóbbi idõben csak veszekednek. Éva is éli a maga életét. Megmondta már akkor, hogy nem költözik le falura. A sorozatos nézeteltérések, összeveszések miatt alig akadt már valaki, akivel beszélgethetett. Még elhívták néha egy-egy névnapra, vagy a kocsmába, de az is inkább kényszerû szokás volt már. Csiki is, akivel addig jó barátságban volt, egyre inkább kötözködik vele, pedig oda se figyel jóformán a telepre. Mindig máshol kódorog. Igaz, a jövõ hétre meghívta a névnapi bulira a pincébe, mintha békülni akarna. Ma meg úgy viselkedett, mintha ellenségek volnának.

Reggel nem ment ki a telepre. Úgy döntött, tegyék, amit akarnak, neki elege van az egészbõl. A tervezett kutatásokból szinte semmi nem lett, a szövetkezet belsõ furcsaságait nem tudja megszokni, így aligha jut valamire. Délelõtt azonban mégiscsak nekiindult. Nyugtalanította, hogy nem tesz semmit. Hátha lehet mit kezdeni, és akkor bebizonyíthatja, hogy ha rá hallgatnak, minden rendben van.

Amit látott a megérkezéskor, minden képzeletet felülmúlt. A telep egyetlen romhalmaz volt. Mintha harckocsik rohangáltak volna mindenütt. Kétségbeejtõ csatatér. A buldózerek monoton egyhangúsággal rótták az utat oda-vissza.

Az öreg Muzsikot találta csak a volt bejárat helyén. Üres szemekkel nézte a gépeket.

- Mi folyik itt, Józsi bácsi? - kiabálta már messzirõl.

Az öreg megrezzent, megvárta, míg hallótávolságba érkezik az állatorvos.

- Mondtam én magának, hogy nem mink parancsolunk.

- Mi történt? - kérdezte izgatottan.

- Vége a telepnek - mondta lemondóan az öreg. - Mingyá' gyünnek a lángszórósok - tette még hozzá.

- Kicsodák?

- Hát, akik leégették az állatokat.

- Mi-miket? Az állatokat? - dadogta Rozgonyi.

- Mit csodálkozik? Pár éve is így volt. A volt doktor nem tudta megfogni a járványt, oszt azt tanácsolta, fel kell égetni az egészet, mer különben átterjed mindenhová. Most is így gondolta az elnök. Amott kiásták a gödröt a kifutónál, oszt kitereltük az állatokat, a lángszórósok meg beleperzselték a gödörbe. A gépek meg betemették. Most ledúrják itt az egészet, aztán ezt is felégetik - mondta az öreg szokatlanul hosszan.

Dr.Rozgonyi döbbenten meredt a pusztításra.

- Ez nem lehet, ez nem lehet igaz - motyogta, és szinte õrjöngve rágta a bajuszát. - Ilyet manapság már nem lehet csinálni. Nem lehet igaz.

Beugrott a kocsiba és rohant a központba. Mérges Áron, az elnök már várta.

- Hol voltál, kerestünk délelõtt? - kérdezte számonkérõ hangon.

- Mit csináltatok? Miért kellett ezt? - kérdezett vissza Rozgonyi szinte síró hangon.

- Ez volt az egyetlen megoldás - mondta az elnök, ellentmondást nem tûrõ hangon. - Így döntöttem, mert...

- De hát nem ez volt az egyetlen, mondtam, hogy...

- Ne idegeskedj, tudóskám, elég a siránkozásból. Nem tûröm, hogy állandóan beledumálj az életünkbe. Ha lett volna elég eszed, szépen ránk hagyod a dolgot, kutatgatsz csöndesen, teszed, amit mondok és élsz, mint Marci Hevesen. De te azt hitted, hogy a nagyokos dumáddal, meg hogy az intézettõl jöttél, mindenkit lecsinálhatsz. Azt gondoltad, hogy seggre esünk a nagy tudós elõtt. Az élet más, mint a laboratórium. Na, miután nincs telep, nincs munkád. Igaz? De lásd, hogy nem vagyok kicsinyes, maradhatsz, mint szaktanácsadó. Kijársz a környezõ helyekre, és annyit dumálhatsz, amennyit akarsz, hátha beveszi valaki. Világos? Ja, és a jövõ hétig költözz ki a lakásból, mert kell az új embernek. Találsz valahol albérletet. Nagy ez a falu.

Dr.Rozgonyi szédülten és megszégyenülten hallgatta. Képtelen volt gondolkodni. Egyszerûen nem hitte el az egészet. Leforrázva indult ki az elnök szobájából.

- Be ne csapd az ajtót! - szólt utána Mérges.

Az elõszobában Julika hangja állította meg.

- Dokikám, baj van?

- Hülye tyúk! - kiáltotta felé és kirohant az épületbõl.

"Így van ez, egyszerû az egész. Aki nem érti és nem tud, képtelen a sorba állni. Mehet a fenébe. Vagy én vagyok a hülye, vagy õk, de lehet, hogy mindannyian" - tanakodott önmagával egész este.

3.

Most itt üldögél a hideg szobában, keservesen tehetetlenül. A hideg víz felfrissítette, de semmi megoldást nem hozott. A gondolatok félelmetes gyorsasággal kavarogtak benne és keresték a kiutat.

A tegnapi nap végérvényesen összekuszált benne mindent. Délelõtt megjelent Éva, minden bejelentés nélkül. Csoda, hogy megtalálta, hol lakik. Persze, egy faluban ez könnyû.

A közgyûlésrõl érkezett haza. Teljesen mindegy alapon összehajtott Csikivel meg az elnökkel a múltkori események miatt. Annak rendje-módja szerint kiosztották. Ezek után a legkevésbé várta az Évával való beszélgetést.

- Hát te? - kérdezte meglepõdve.

- Miért pont én? Két hónapja nem láttalak. Hallom, megint zûrösek a dolgaid.

- Mi az, hogy megint?

- Ne kapd fel a vizet! Képtelen vagy normálisan részt venni az életben...

Éva pillanatok alatt rázúdította az évek óta felgyûlt sirámokat. A legfájdalmasabb az volt az egészben, hogy igazságokat mondott. Gondosan, logikusan megfogalmazott igazságokat.

- Értsd már meg végre, hogy kettõnk életformája más. Én ragaszkodom a biztos, magam felépítette élethez. Te ezt, akármit teszel, képtelen vagy, nem tudod adni. Nem tudhatod, mert nem érzed. Önzõk vagyunk mind a ketten a magunk módján. Te a kutatásaid akarod, én a velem született otthon-vágyat. Neked teljesen mindegy, hol végzed, nekem nem. Végül is az öt év alatt, amit együtt kellett volna töltenünk, mennyivel tudsz elszámolni? Semmivel. Szeretném, ha most lerendeznénk mindent. Azaz annyit csupán, hogy ne gyere haza. Nem tudnám elviselni, amikor újra elvonulsz, ismét nekilendülsz és újra visszatérsz. Megvan mindkettõnknek a magunk élete. Érted, hogy mirõl beszélek?

Rozgonyi válasz nélkül bólintott. Nem telt tõle több ebben a pillanatban. Az utóbbi hetek töprengései eredménytelenek maradtak. Érezte, hogy Évának igaza van. Végül is a házasságuk csupán a váratlan találkozások ideje volt, eltekintve az elsõ félévtõl.

- Rendben - mondta hidegen. - Úgy lesz. És most menj el. Segíteni úgysem tudsz, soha nem próbáltad. Tudomásul vettem és kész. Ennyit akartál, nem?

Éva jóformán köszönés nélkül hagyta. Délután teljesen kifosztva mindenbõl, indult el Csiki névnapjára. Úgy gondolta, hogy még nem veszett semmi. Egy ilyen este még mindent rendbe hozhat.

Hûvösen, kicsit meglepõdve fogadták a pincében, de senki nem volt ellenséges. A vacsoráig alig foglalkozott vele valaki. Hol az egyikkel, hol a másikkal ivott egy pohárra. Senki nem akart vele leállni, beszélgetni. Eleinte zavarta ez a néma elkerülés, késõbb minél több bort ivott, annál felszabadultabb lett. Észre sem vette a szándékot.

Vacsora közben Csiki ugratta a társaságot.

- Nyugodtan beszélhettek, nem a közgyûlésen vagytok. Igaz, Gyurikám?

- Ott se mi beszéltünk sokat - mondta Andrási.

- Célozgatsz? - kérdezte Mérges.

Rozgonyi észrevette, hogy tõle várják a választ. Nem szólt semmit.

- Mi van? - fordult hozzá Csiki. - Torkodra akadt a falat? Enni jobban tudsz, mint beszélni. Most legalább nem mondasz hülyeségeket.

- Mi bajod?

- Hallottátok, azt kérdi, mi bajom? - vigyorgott Csiki. - Még, hogy mi bajon. Ide figyelj, zabálod a pörköltet, iszod a boromat, mintha mi sem történt volna, délelõtt meg ki akartál csinálni a hülyeségeddel. Nem veszed észre, hogy a fenének se kell a dumád? Semmi vagy itt a nagy süket tudományoddal. Hiába játszottad az eszed! - kiabálta akadozó nyelvvel. - Takarodj innen, míg szájon nem váglak...

Rozgonyi döbbenten bámult rá. Aztán felugrott, hogy megüsse Csikit, de megbotlott az asztal lábában és elesett.

Érezte még, hogy ketten megfogják, felviszik a lépcsõn.

- Na, eredj a fenébe!

Nem emlékezett rá, hogy ért haza, csak a reggeli ébredés után találgatta, mi történt.

Tétován pakolni kezdett a bõröndökbe...

***