Bús magyaros ecloga

Hallod-e kedves a part vonalán a halk suhogást?
Zöld zene ringat, surrog a nád, és rezdül a sás;
Hun muzsikára moccan a hullám —, ébred a táj,
tárogatóknak bánatos-édes-hűs szava fáj.
A hajnali széllel a bóra üzen s a mord nemere.
Érkezik éteri fénnyel a sűrű sötét ereje:
Moldova csángó falvai küldik az ősi igét,
küldi a pannon árkádiának az árva vidék,
benne morajlanak jaj-feketén a messzi folyók,
dobja echozva Szigliget csonka tornya a szót;
hosszú sirámmal hívja a Kraszna a szende Zalát,
perm peremével fogja a domb és dobja tovább,
görgeti méla szurdokain —, lenn zúg a fasor,
ág viszi ágnak, lomb meg a lombnak —, rajtuk a sor.

Tompa dorombszó: dördül a mennyég, ott valahol,
hol rég kiürülten roskatag áll az öblös akol,
hol fűtlen az irtás, teng csak a nyáj és omlik a kút;
zárul a térség, satnyul a rét s már nincs gyalogút;
hol éhes az egyke  s méhet az „egyse” hiába keres.
Nyelvét a gyermek — felejti a vén is — úgy kesereg,
tört idegen szavakon, dadogón mond szitkot-imát,
hallja s nem érti csak félig a régi papja szavát.
Mit ér az a nép, kit senki se lát, ha sírva fakad,
mit, ha felette közömbös az ég is, ha magva szakad…?
Hűlt helye támad —, fáj a világnak, mondd, e hiány?
Holt nyomait a földbe tapossa a sors, a zsivány;
gyermeteg írás őrzi fakón e gyatra mesét,
nincs hagyománya, mítosza foszlik, hull szanaszét!

Félbeszakítva e csúf huhogást, szólj: „Zagyva beszéd!
Téved a vátesz, téves a jóslat —, él ez a nép!”
Nyitni se engedd, nyíni az ajkam! Zárd le szivem,
zárd le szigorral, tiltsd haragoddal vagy szeliden,
mert szégyen a vége-nincs gyáva jajongás, szégyen a férfi!
„Ha sápítozással töltöd a párnád, vajh’ mire érsz?
Hun muzsikára zöldül a lomb is, itt s odaát,
zöld szeme ringat — drága reménység —, hajlik a nád.
Hallod-e kedves, mi otthonos bentebb a halk neszezés:
sarjad a sarjú, serdül az erdő — nő a vetés…”