Bármerre nézek

Attilával álmodtam az éjjel.

Én még kicsi voltam, Ő már

valóságos óriás, de erről

akkor még csak én tudtam,

s rajtam kívül senki más.

Szinte fölém tornyosult,

magasodott szikár alakja,

kezemet kezébe fogta,

derűsen lépdelt, miközben

hátunk a partot messzire hagyta.

Derűsen lépdelt, akár az a szép

régi asszony a könnyű sárban,

de mi ketten voltunk, s nem hárman.

Egy világot vezetett a kezénél fogva.

A sínekhez érve megállt,

kezét a fejemre téve mondta,

engem már várnak,

innen egyedül megyek, Te

maradj és most ne kövess,

lesz dolgod még elég, aztán

megfordult s lábai monoton

számlálták az olajos talpfák közét.

Hirtelen felriadok, ennyi hát az álom.

Amit mondott, az mind igaz volt,

bármerre lépek, nézek, mindenütt

Attilát látom.

Ott lapul a cukorért reménytelenül

nyúló, megremegő kézben, a

kapualjak nyirkos hűvösében,

a csillámló sziklafalon, és az

ifjú nyár könnyű szellőjében.